Kutyasors - 11. fejezet

11. fejezet

Ha már erős a szellem

/Vikta/
Az ajtón kilépve megcsapott a hideg levegő, borzongás futott végig a testemen. Fogalmam sem volt, hogy a fóbiám miatt van, vagy azért, mert fázok, de igazából nem is érdekelt. A sors így határozott, és én már egyszer megfogadtam, nem fogom tétlenül otthon a szobám sarkában üldögélve végignézni, ahogy mások elveszik tőlem a számomra fontos személyeket. Zafír beletartozik ebbe a körbe.
Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.
Miután elhagytam az utcánkat, újra ismerős érzésem támadt. Reszketni kezdtem, de nem fordulhatok vissza, nem szabad feladnom, ha elég erős vagyok hozzá, legyőzhetem ezt a félelmet.
De vajon elég erős vagyok-e hozzá...
Az utcában, üzletek közt, ahol máshol a tömeg őrjöng, most kihalt volt a terület. A rettegésem nem csillapodott, de nem is erősödött. Meg fogod csinálni, nem vagy elmebeteg.
Igazából nem is voltam az. Ez csak egy fóbia, minden embernek van valami, hát nekem ez, nem kell ennyire komolyan vennem. Úgy tudom legyőzni, ha szembenézek vele.
Az út közepén egy lámpaoszlop állott, mindig ő világította meg ezt a keskeny részt, most mégsem égett. Egyedüli fényt pár csillag jelentett, amelyet nem takart el egy felhő, és a Hold, amely szorgosan tükrözte vissza a Nap fényét. A macskakövekben megbotlottam, a térdemre estem, pont egy nagyobb kavicsra, amitől hatalmas fájdalom nyilallt a lábamba. Ha bármi történik, nem fogok tudni elmenekülni. A gondolattól remegni kezdtem. Ha sikítozni kezdek, senki nem fog kirohanni, azt hiszik megőrültem, ha valaki meg akar ölni, akkor nem fogja senki sem meggátolni a cselekedetét...
Nem láttam el messzire, de ahhoz épp eléggé, hogy lássam, amint egy csuklyás alak felém közeledik, a kezében szorongatva valamit...

/Zafír/
El kell oldoznom a testvérem, méghozzá hangtalanul. Nem is olyan könnyű a feladat, mint első ránézésre tűnt, és én sem a kreativitásomról vagyok híres, viszont most gondolkodnom kell. Mint egy embernek.
A testvéremre néztem, elgyötörtség helyett várakozást és izgalmat láttam a tekintetében. Fogalmam sincs, mi a titka, hogy ilyen helyzetben optimista bír lenni. 
Aztán bevillant egy ötlet. Elmagyaráztam neki, s még öröm is villant a szemében. Hihetetlen.
- Gyere közelebb egy kicsit! - kértem határozottan.
Vonakodva, de tett még közelebb hozzám pár lépést. Megállt velem szemben.
- Lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz, na de mindent a szabadság érdekében. - ráléptem a láncra, és fogni próbáltam, ahogyan csak tudtam - Nos, mire vársz? - várakozóan félrebillentettem a fejem.
Egy másodpercig kérdőn nézett rám, majd megértette, és megpróbált kibújni belőle. Sikerrel járt,  azonban a lánc nagy csattanással hullott a földre.
- Hangosabban nem megy? - egy dühös pillantást vetettem rá, majd fülelni kezdtem. Nem hallatszott léptek zaja, sem beszéd, sem suttogás. Kint kínzó csend uralkodott. - Indulnunk kell.

/Vikta/
A szívem majd' kiugrott a helyéről, alig kaptam levegőt. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Aztán valami megvillant, egy türkizkék szempár tűnt ki a sötétből. Olyan világos volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy egy démoni lény áll előttem. Becsuktam a szemem, a kezemmel takartam el az arcom, nem akartam többet látni.
Nem történt semmi. Nem szólalt meg, megállt előttem, nem ért hozzám. Félve vettem el a kezemet a szemem elől.
Egy fiú állt előttem. Cipője gesztenyebarna volt, bordó színű farmere lógott rajta, fekete pulóverét fehér varrások szabdalták. Bőre szinte fehér volt, mégis élettel teli és sértetlen, száját vékony vonallá préselte össze, szeme ragyogott, aranyszőke haja csillogott. Mintha körülöttünk hirtelen minden kivilágosodott volna, tisztán láttam mindent. Mosolyra húzta a száját.
- Ennyire félelmetes vagyok? - a hangja mély volt, nyugalmat sugallt. Ezt azért mondhatta, mert látta, hogy rettegtem tőle. Vagyis nem tőle, csak a jelenléte következményétől. Közelebb lépett, majd lehuppant mellém, csuklyáját nem vette le a fejéről. - Mit keresel kint egyedül ilyenkor, hercegnő?
- Hercegnő?? - hitetlenkedve szólaltam meg, figyelembe sem véve kérdésének lényegét.
- Ki vagy? Nem igen látlak errefelé, most költöztél ide? - már nem remegtem, nem éreztem félelmet, semmit. Érdeklődést véltem felfedezni a szemében.
- Magántanuló vagyok, és szólíts csak Viktának. - nehéz volt megállni, hogy ne remegjen a hangom, de ez egyáltalán nem a fóbiám miatt volt. - És te?
- Leó vagyok, tizenhárom éves, két napja nem ittam...- az arcomra kiült a meglepettség, ezért folytatta - ...tejet.
Felnevettem. Elmosolyodott. Tetszett a mosolya.
- Miért ijedtél meg tőlem ennyire? - mélyen a szemembe nézett. Mintha mindig más színű szempár lenne, amikor először megláttam, türkizkék volt, máskor inkább kék, most pedig zöldbe nyúlt át. Mintha nem emberi lenne.
- Nem ijedtem meg. - hazudtam - Csak fáztam. - sokkal jobb válasznak bizonyult ez, nem hinném, hogy már most el kéne kergetnem a problémáimmal.
 Lehúzta a cipzárt, majd lehámozta magáról a pulóvert. Szürke, kicsit V alakban kivágott póló volt rajta, feszes, rettentően jól állt neki, izmai jól kivehetőek voltak. A rövid ujjú látványától szinte fáztam. Odanyújtotta az anyagot.
- Nem fogsz tüdőgyulladást kapni? - átvettem, de nem vettem fel. Elmosolyodott.
- Dehogy, már melegem volt. - végignézett rajtam, mint amikor először meglátott. Elpirultam. - Vedd csak fel, nehogy megfázz, hercegnő.

/Zafír/
Az ajtóhoz lopakodtunk, résnyire nyitva volt, kint sötétség uralkodott. A szívem őrült tempóban dobogott, gyomrom görcsbe rándult. 
- Lehet, hogy nem hízelgő gondolat, de ha meghalunk, legalább megpróbáltuk, Zafír. - a testvérem a hátam mögött állt, nézte, mit csinálok.
- Azt tudom, de nem meghalni jöttem ide, azt te is tudod. - tudom, hogy ez a lehetőség is fennállt, de ha egyetértettem volna vele, lehet csorbult volna az optimizmus a szívében, én pedig ezt legkevésbé sem akartam.
Kilöktem az ajtót, nyikorogva adta meg magát. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak mentem, amerre az ösztöneim súgták.
Mert az ösztöneimnek igaznak kell lennie.
Elvileg.
De most nem volt időm ezen gondolkodni, léptek hangját hallottam a hátunk mögött.
- Apaaaaa, te vagy az? Nem tudok aludni... - egy kislány hangja ütötte meg a fülemet. Ha a kislány itt van, az apja is itt van, és akkor vége mindennek.
- FUTÁS! - kiáltottam a testvéremnek, majd elindultunk egy folyosón. Felágaskodtam, pont elértem a kilincset, kinyitottam az ajtót.
Sikerült! Az ajtó túloldalán a város fényei, a hideg, a benzin szaga, és kósza emberek fogadtak. Egy körforgalomnál voltunk, ha jól sejtem, három utcányira van innen Viktáék háza. Rohantam, ahogy csak bírtam, a testvérem pedig a sarkamban loholt.
Láttuk magunk mögött a rablót, de nem érdekelt minket, mi gyorsabbak voltunk, és már közel a cél.
Pár perc múlva már láttuk az üzletek utcáját, a hátunk mögül pedig eltűnt a kergetőnk. Nem lassíthattunk, de már szúrt a szívem, és a testvérem arca is fájdalomtól torzult el.
Befordultunk, a lámpaoszlop mellett láttunk két alakot. Egymáshoz voltak bújva, bizonyára a hideg miatt, de amikor Vikta meglátott minket, felpattant, kis idő múlva pedig a mellette lévő ember is.
Alig hiszem el.
Odarohantam hozzájuk, a testvérem is így tett, én Viktához, ő pedig a másik alakhoz.
- De aranyosak! - mondta a fiú. Viktára néztem, csak mosolygott, és soha nem láttam ilyen vidámnak.
És ekkor valami fehér kezdett el hullani az égből, ami lassacskán beborította a földet.
Azt hiszem, ez a boldogság jele.

Kutyasors - 10. fejezet

10. fejezet

Téves nézetek

/Zafír/

A következő percek történéseit alig fogtam fel. A fény mintha elárasztotta volna a szobát, úgy törtek rám az emlékek a sötét alakkal kapcsolatban. Szemei világosbarnán égtek, mintha egy napsütötte sivatag tárult volna elém, sírni nem sírt, mégsem ragyogott a boldogságtól. Bundája zsemleszínű volt, tiszta és gondozott, orra pedig izgatottan járt. Pórázzal volt kikötve egy szék lábához, amit ő nem tudott volna elrántani magával a szabadság érdekében.

- Már azt hittem, megölt titeket az az alávaló idegen! - a testvérem állt ott előttem, egy az öt közül, de szívemet így is hatalmas öröm járta át, a meglepetéstől még mindig erőtlen volt a lábam.

- Annyira örülök, hogy itt vagy! - izgatottságában még mindig szagolgatott, de nem foglalkoztam ezzel különösképpen. Érdeklődő tekintetemet látva folytatta - Egyedül csak én maradtam a testvéreim közül - itt egy kicsi szomorúságot olvastam le a tekintetéről, de hamar elillant.

- Bántotta őket? - kérdeztem. Akaratom ellenére is megremegett a hangom.

- Odaadta őket más-más családoknak - elkomorodott - Egyedül én maradtam és fogalmam sincs mi a terve velem. Azt hittem, már sosem láthatlak viszont...

- Megígértem, hogy eljövök -  szeme csillogni kezdett. Elgondolkodtam, hogy az ígéretem nincs teljesen megvalósítva és lehet, hogy soha nem is lesz. - Meg kell szöknünk innen - mondtam inkább.

- Te megőrültél? - arcáról őszinte meglepettség sütött - És mégis hová mennénk? 

- Haza. - feleltem határozottan, majd közelebbről szemügyre vettem a nyakörvét.

/Vikta/

Bekísértem Anyát a házba, még mindig remegett, hiába nyugtatgattam. Leültettem a nappaliba, s kimentem főzni neki teát, majd a kezébe adtam a bögrét, meleg érintése - látszólag - jó hatással volt rá. Megkértem, hogy meséljen el mindent. Kezében egy kék valamit szorongatott.

- Hiába kerestem...egyszerűen nyoma veszett...- miután befejezte, újra zokogni kezdett. Győzködtem, hogy semmi baj, majd előkerül, de persze örültem volna, ha valaki engem is vigasztalna. Küszködtem a könnyeimmel, de sikerült megállnom, hogy ne remegjen a hangom.

- Ne emészd magad! - megöleltem - Inkább menj fel, pihend ki magad! - először tétovázott, majd egyetértően felkelt, én pedig felkísértem a szobájába. Még mindig alig hittem el, hogy Zafír itt hagyott minket. Mire vágyhatott? Kalandra? Szabadságra? Egy jobb életre nélkülem?

Amikor Anya állapota már nem volt kritikus, elsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, majd nekitámaszkodtam. A  szemem égett, torkomban pedig gombóc keletkezett, ami az utóbbi napokban már egész megszokott volt, az okai viszont mindig változók.

Hogyan tudnám megkeresni? Mi van, ha nem talál haza? És ha elüti az autó..?

A kérdések megfájdították a fejemet. Nem is bántam volna, ha tudtam volna rájuk a választ.

A szoba barátságos kinézete gyorsan elillant, sőt, boldogság és remény helyett bezártságot és magányt sugárzott. Zokogni kezdtem, halkan, hogy Anya ne hallja meg, és ne érezze magát hibásnak érte. Hiszen Zafír okos, mindennek amit csinál, annak oka van. Ha elszökött, és nem jött vissza, akkor nem is akart visszajönni.

A gondolattól megborzongtam.

Nem ülhetek itt tétlenül, gondoltam, mintha nem tudnék semmin sem változtatni. 

Felugrottam, lesétáltam az emeletről, felvettem a cipőm és a kabátom, majd kimentem mit sem sejtve a nagyvilágba...

Igen, elég nagy késés volt ezzel a résszel, csak itt volt a karácsony is, sok rajzot kellett még befejeznem ajándékba, és volt, hogy minden kreativitásom cserben hagyott. Viszont most kész lett, remélem elnyeri a tetszéseteket, és próbálok majd minél gyakrabban kirakni részeket. 

Jó olvasást:) 

Zoe Art & Blog

Emellett a blog mellett létrehoztam egy másik oldalt, ahol rajzaimból, gondolataimból osztok meg valamennyit:)
Ha érdekel titeket, látogassatok el erre a címre:
http://zoedajlablogart.blogspot.hu/

Kutyasors - 9. fejezet

9. fejezet

Merengő

/Zafír/

Az idegen - nem kellett sokat szimatolnom a levegőben, hogy megtudjam, ki az - egy zsákba rakhatott bele, ahol az erőfeszítéseim után fogytán volt a levegő. Megpróbáltam más képességemet használni, veszettül ugatni kezdtem. Egy ideig nem reagált, majd éreztem,hogy a zsák felfelé halad. 

- Kussolj már be, hülye dög! - ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem, mielőtt egy hatalmas ütéstől elvesztettem az eszméletem.

/Vikta/

Kicsit aggódtam Zafír miatt. Nem mintha nem bíztam volna meg Anyában, csak furcsa érzésem támadt, ami kicsit megijesztett. Próbáltam nem figyelni rá, de kínzásától sírni tudtam volna. 

Emlékszem arra az estére, amikor először találkoztam vele. Anyáék megint veszekedtek, és már kezdtek elfajulni a dolgok, amikor kiültem az ajtó elé levegőzni, de legfőképpen sírni. Sírni azért, mert az életem nem éppen nevezhető átlagosnak. 

Akkor bújt elő ő, a csillogó fekete bundájával, gyönyörű világosbarna szemével, s odajött megvigasztalni - vagy legalább is azt érte el vele. Egy ütés helye éktelenkedett az oldalán, de annyi erő volt benne, hogy észre sem vette egy idő után, s könnyen eltűnt a nyoma. Jobban megismertük egymást, és remek érzés volt valakinek elmondani, hogy mi bánt, ha még nem is érti, vagy nem tud rá választ adni. Amikor pánikrohamom lett az utcán, akkor is hazatalált, és mintha érezte volna, hogy nem tehetek erről az egészről. Aztán szembesítettek a betegségemmel a szüleim, olyan érzésem volt, hogy mindenki elárult, és a támaszt, amit Zafír nyújtott, az eszem, és a lelkem kevésnek titulált. Amikor szívem a halál felé húzott, ő kért segítséget, megmentette az életem. Az emberek, akik utálják a kutyákat, azt mondják, hogy csak etetni kell őket, viszont másra képtelenek. Ha ő nem lenne, már én sem lennék.
A gondolat furcsa érzéssel töltött el, kicsit összerezzentem, úgy éreztem, alig van levegő a szobámban. Hátrafordultam, elhúztam a sötétítőt, s kinyitottam az ablakot. Kipillantottam, tüdőmet immár tiszta levegő járta át, nyugalom töltött el, amikor az utcán lévő embereket láttam. A gyerekek nevetve futkároztak, a felnőttek mosolyogva mesélték el legnagyobb gondjaikat is, az idősek pedig egymásnak dicsekedtek az unokákról. Egyiket sem aggasztotta, hogy vajon mit hoz a holnap, hogy lehet akkor látták egymást utoljára. De mégis miért idegeskedtek volna rajta? Úgy éltek, ahogy mindig is szerettek volna, s ha utoléri őket a halál, akkor is boldogan hunyják  be szemüket.
Egy ismerős alak lépett ki a tömegből, kétségbeesett arcával hívta fel magára a figyelmet. Haja csapzott volt, tekintete keresett valamit, aztán csalódottan térdre rogyott, és kezébe temette arcát. Akkor tört rám a felismerés.

/Zafír/

Amikor észheztértem, még mindig sajgott a fejem, szédültem. Már nem a zsákban voltam, egy sötét szobába zártak be, ahová aligha szivárgott be aprócska fény egy apró, rácsos ablakon. A zsákot a mellettem lévő porlepte ágyra, mintha valaki a nagy sietségben minden türelmét elvesztette volna, vagy csak egyáltalán nem érdekelte, hogy élek vagy halok-e. Az utóbbi valószínűbbnek tűnt. A helyiséget egy ismerős szag járta át, ami még inkább sajdította szívemet.
Elrontottam. Megint. Mindent. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem abban, hogy valaha is viszont láthatom a családomat, Viktát, és boldogan éljünk, mintha mi sem történt volna. Csalfa, vak remény...Maradj magadnak, bíztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál...
Nem tanulok a hibáimból, soha, nem még hogy elsőre. Mindig követem hiú ábrándjaimat, és nem gondolkodok reálisan, se nem következetesen. Túl sokat akartam, szinte mindent, de legalább Vikta maradt volna meg nekem, legalább menekülhettem volna el az aljas gyilkos elől, ki mindent megsemmisít, amihez a keze hozzáér. Két szék közül a pad alá estem.
Viktában megtaláltam azt, amire világéletemben szükségem volt - feltétel nélküli szeretet, elvárások nélküli odaadás, kétségek nélküli remény...És az esetek többségében optimizmus. Az egekbe emelt, hogy önbizalmat szerezzek, s addig nem engedett a mélybe, amíg nem érezte  magabiztosságom.
Engem a derűlátás messze elkerült, már csak abban reménykedtem, hogy nem kínoznak sokáig, gyorsan kioltják életemet. 
Zajt hallottam magam előtt, mélyen a sötétség tengeréből, ami belepte a szobát,elejétől egészen a végéig. Résnyire összehúztam a szemem, próbáltam kivenni az alakot a feketeségből, ami éppen nehézkesen felém közeledett. Nem volt nálam magasabb, de sokkal alacsonyabb sem, lassan botorkált, léptei bizonytalanok voltak. Testéből áradt a sár, a vér, és a fém szagának keveréke, amikor már csak tíz lépés lehetett köztünk, megcsörrent valami. Mintha egy láncot feszítettek volna meg, egy halk, fájdalommal teli vakkantás járta át a helyiséget. Annyi szenvedéssel volt tele, annyi reménytelenséggel, hogy hangjától kirázott a hideg. A sötét alak még pár lépést tudott közeledni, és pont rávetődött a fény. Egyszerre szomorodtam el, lepődtem meg, és örültem, mikor megláttam, kit rejt az árny.

Kutyasors - 8. fejezet

8. fejezet

Nyomtalanul

/Zafír/

Az orrom vadul kapkodott a levegőbe szagfoltok után, minden cselekvésemet az ösztöneimre hagytam. Mintha az életem múlt volna rajta, a düh, a bosszúvágy és a fájdalom íze felváltva keserítette meg a másodperceket. A torkomban egy hatalmas gombóc éktelenkedett, megnehezítve a dolgomat azzal, hogy a könnyeimmel is küszködjek, a lábaim ólom nehézzé váltak, a gyomromnak pedig már nem volt idegen az állandó görcs. 

Az emlékek ekkor sem hagytak nyugton, azok ösztönöztek, azok kínoztak, hogy tegyek valamit, nem hagyhatom ezt. Az ígéret szép szó...

Erőt vettem magamon, meglódultam, a nyakörvem kicsit visszarántott, de elszakadt. Rohantam, ahogy csak bírtam, az orrommal kerestem a jótevőnket, hátam mögül hangok szűrődtek be hangos gondolataim közé. Evelin kitartóan kiáltozta a nevem, már már zokogva, de amint átszeltem a tömeget, elvesztett szem elől. Lassítottam. 

A szívem két felé húzott. Vikta volt az egyik, aki hatalmas helyet foglalt el a szívemben. A szeme, amely csillogott, a mosolya, amely az arcán virított, lelkét pedig horzsolások tarkították, mégis a remény kialhatatlan tüze melegítette, szépsége az egész virágot beragyogta,s szeretet adott azoknak is, akikre sosem számíthatott. A kötél másik vége a családom volt. A testvéreimhez mindig is kötődtem, és megfogadtam, hogy nem fogom tétlenül végignézni, ahogy az az aljas ember csak úgy ártson nekik, és az egészen egy jóízűt nevessen.
Valakit meg fogok bántani. Úgy éreztem magam, mint egy szú. A létért belemászik a fába, és választania kell, hogy éhen hal, és nem tesz kárt a fában, vagy tovább él, de megöli a fát. Nem érezhet lelkiismeretet, hiszen nincs más választása. De mégis, milyen dolog feltenni magamnak a kérdést, hogy kit hagyjak cserben?
Lassú, de biztos lépteket diktáltam a kegyetlenség megtestesítője felé. Még nem láttam őt, csak egyre erőteljesebb lett a szag, ami alapján azonosítani tudtam, anélkül, hogy túl közel mentem volna hozzá. Amikor úgy éreztem, hogy kellő közelségben van, megálltam, füleltem.
- Eladó kutyák! Most olcsón 1000 Ft, a chipet és az oltásokat megkapták! Ha többet visz, engedek az árból! - a hitvány hangja átszelte a tömeget, úgy árulta a testvéreimet, mint valami élettelen árucikket, amelynek sem érzései, sem elvárásai nincsenek. Csak ennyi kellett, a tempót gyorsabbra váltottam, őrjöngéseim közepette vált előttem ketté a tömeg.
Ledermedtem. A szívem összeszorult, a gyomromat összefogó görcs pedig nem hogy engedett volna, hanem jéggé fagyott. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, hogy az aljas az utolsó kölyköt sózta rá valakire, az sem a testvérem volt. Reszketve álltam előtte - az ember, aki megvásárolta a kutyát már odébbállt -, semmit sem értettem. Mi történhetett velük...?
A jótevő rám szegezte a tekintetét. Először némi meglepődést véltem felfedezni az arcán, majd kaján vigyort öltött az arcára. Rám semmi sem hatott már, a lábam földbegyökerezett, még mindig képtelen voltam felfogni az egészet. Közeledni kezdett hozzám, először apró léptekkel, majd miután látta, hogy a szemem meg sem rebben, gyorsabb léptekre váltott. Minél közelebb lépett, annál inkább villantottam meg a fogaimat, és morogtam olyan agresszívan, ahogy csak tudtam, ám ez sem tántorította meg. Hozzám akart nyúlni, de amikor elég közel volt a keze, beleharaptam, a hitvány felkiáltott, én addig menekülőre fogtam.
Rohantam, ahogy tőlem tellett, amikor kikerültem a tömegből, minél messzebb akartam kerülni, de amikor nem láttam mögöttem semmit, lassítottam, majd megálltam. A szemem a tömeget fürkészte, nem tűnt fel újra a galád. Amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, sírni kezdtem. De ugyan már, kit érdekelne egy apró, jelentéktelen kiskutya könnye?
Aztán egy lépést hallottam a hátam mögül. A fejemet azonnal odafordítottam, de már késő volt. Hirtelen minden elsötétedett. 

Kutyasors - 7. fejezet

7. fejezet

Pörög az idő...

/Zafír/

Vikta pár hét alatt rengeteget fejlődött. Az állandó rossz gondolatok lassacskán távoztak az elméjéből, s legyőzte a félelemtől való félelmét. Új hobbit talált magának, s amióta lekerült az állandó sötétítő az ablakról, sokkal barátságosabbnak tűnik a szobája. 

Nemsokára itt a december, az időjárás egyre hidegebb, minden reggel fehér réteg borítja a tetőket, az autókat, és a gyepet. Az utcában lévő lámpaoszlopokat kidíszítették, mindegyiken egy gyertya, vagy egy hópehely van, amelyek este fényáradattal halmozzák a lakókat. A ház is ráhangolódott a télre, és a közelgő Mikulásra, karácsonyra, újévre. Vikta a falát díszítette, itt-ott egy mikulássapka, hópehely, és én. Bebizonyosodott, hogy hatalmas tehetsége van a festéshez, mire a szülei megengedték neki, hogy minden ünnep előtt fessen pár motívumot a falra, legyen tele szép emlékekkel a szobája. Sokat mesélt nekem az előző évek karácsonyáról, és úgy éreztem, hogy a gazdám nagyon rendes ember. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen elkeseredettek néha a korabeli tinédzserek, ha nem esik a hó, és nem tudják egymást szétdobálni, viszont Viktánál ez ellentétesen működik. Hiába esett a hó, a szülei sosem engedték ki, hogy ne jöjjön elő a fóbiája, ha messzire elkószál, ezért csak az ablakból nézhette az örömmámorban úszó társait. Más gyerekek nagyon drága ajándékokat kérnek karácsonyra, ő csak azt, hogy hadd építsen egy hóembert, hadd játsszon ő is kint, hadd vesszen bele a hideg fehérségbe. Minden embernek más kell a boldogsághoz, neki ez volt a vágya.

A szülők sokkal nyíltabbak lettek felé, észrevették, hogy több figyelemre, és szeretetre van szüksége, és most meg is adták neki. Nem volt elzárkózás egymástól, a konfliktust pedig próbálták a legnagyobb mértékben kerülni. Visszatért a odafigyelés napsugara az örök elzárkózás világába. 

A család békéjének visszatérésével a gazdám elenged bármerre az Anyjával - Evelinnel -, ezért ma is elmentünk egy rövidke sétára. A karácsonyi vásár viszonylag elég korán kezdődött az üzletekben, Evelin pedig meg akarta nézni az új termékeket, válogatni szeretett volna, hogy mik kerülhetnek a fa alá.

A nő lassú tempót diktált, azelőtt is, mielőtt odaértünk volna a sétáló utcára - mert így hívják a zsúfolt utcát, amit különféle üzletek foglalnak keretbe. Hasonlított a múltkori látogatásunkhoz, de most a kirakatok boákkal, szaloncukorral, mikuláscsomagokkal voltak telepakolva. A nagy tömeg ellenére Evelin végig magabiztosan sétált, amiben semmi meglepő nem volt, de valamilyen oknál fogva tartottam attól, hogy az történik, mint a múltkori sétánknál...

Az épületek előtti standoknál árultak nyakláncokat, hotdogot, forraltbort, mézeskalácsokat, miegymást. Kíváncsian figyeltem, amikor valamilyen ismerős szag csapta meg az orrom. Nem étel szaga, nem valamilyen tárgy szaga, nem tudtam kötni semmihez sem.

Aztán emlékképek törtek rám, egy ismeretlen ember gonosz kacaja, ahogy az a személy lecsap egy kutyára egy feszítő vassal, az állat pedig vértől összetapadt bundájával terül el a földön. 

A mi "jótevőnk" itt ólálkodik a közelben.

Kutyasors - 6. fejezet

6. fejezet

Eljön majd egyszer az eső után a szivárvány is...

/Zafír/

A következő napok egyhangúan teltek. Vikta továbbra is képtelen volt utcán tartózkodni a fóbiája miatt - amiért nem is hibáztatom, hiszen nem tehet róla. Nem volt választási lehetősége, hogy ő akkor inkább nem akar ilyen betegséget. Úgy kell elfogadni, ahogy van, én pedig imádom minden egyes mozdulatát, szavát, ki nem mondott gondolatát. 
Annyira szeretném támogatni, és együttérezni vele. De ez a legnehezebb. Hogy tudjak teljes lelki támaszt nyújtani, amikor elképzelésem sincs, miféle borzalmakat élhet át? 
Most éppen az ágyán ül, és üres tekintettel mered maga elé. Hiába érzem érintését, amikor végigsimítja a bundám, de olyan érzésem van, mintha jéggé fagyott volna. Nincs benne életkedv a legkisebb nyomokban sem. Ilyenkor örülnék annak, ha tudnék olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvből, akkor talán nem lenne ilyen elkeseredett.
- Mondd, miért titkolták el előlem..? - hangja remegett, erőtlen volt. Annyi bánattal, annyi elkeseredettséggel, annyi csalódottsággal volt tele, hogy a hideg kirázott. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyire befordulni önmagába. - Furcsa érzés, hogy mások többet tudnak rólam, mint én magam. Undorító érzés. - szipogni kezdett, szeméből előbújt egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Közelebb bújtam hozzá, már-már kényelmetlen volt, de éreztetni akartam vele, hogy rám számíthat, amíg élek, nem fogom soha, de soha cserbenhagyni. 
Aztán felkelt és az ajtóhoz sétált, megfogta a kulcsot, és elfordította egy kattanás kíséretében. Végig, rezzenéstelenül sütött az arcáról, hogy alig érzékeli, mit tesz, mintha alvajáró lenne. Tekintete üres volt, rosszat sejtettem.
Majd a polca felé vette az irányt. Lomhán botorkált el odáig, ott egy apró kis porcelánedényben kezdett matatni. Kivett egy apró tárgyat, de háttal állt, ezért nem láttam, csak hogy mozgatja a karjával, aztán világossá vált minden, amikor előtte csöpögni kezdett a vér.
Azonnal felpattantam, eluralkodott rajtam a pánik, a szívem hevesen dobogott, és olyan gyorsan értem oda mellé, mint soha máskor. Odarohantam, felugrottam két lábra, és azt a kezét fogtam meg, amely bántotta magát. Elejtette a tárgyat, majd meglepetten nézett rám. Amikor azt láttam, hogy nem tudom megfékezni ezzel sem, rögtön az ajtóhoz rohantam, kapkodva a mancsaimmal szinte képtelenség volt elfordítani a kulcsot, de amikor sikerült, vad ugatásba kezdtem. Torkom szakadtáig próbáltam felhívni a szülők figyelmét, választ azonban nem kaptam.
Egy perc múlva rohant fel az egyik családtag - a hangjáról ítélve az Apa volt - és berontott a szobába, azonnal odaloholt a lányhoz, akinek most már nem csak a haja tündökölt vörös színben. Vikta remegett, erőtlenül zokogott, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel, mégis túl gyors ahhoz, hogy felfogjuk, mégis miért csinálta. Aztán a másik szülő is megérkezett, odarohant a gyermekéhez, és forró öleléssel próbálta nyugtatgatni, reménykedve abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lánya elméletei az életéről megváltozzanak. Annyira, de annyira el akartam mondani neki, hogy ő is értékes - számomra a legértékesebb ember -, hogy ne keseredjen el, minden jobbra fordul, vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő, mégsem adják fel a harcot a létért. Akik éheznek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akik mellett bombák robbannak, és akiket lekötözve, gyógyszerekkel tömnek, hogy ne veszélyeztesse a saját, és a környezetében lévők életét...Ők is az életükért küzdenek, mintsem a halálukért.
Csak keservesen zokogtak, majd kivitték a szobából megmosakodni, de még akkor sem engedték el. Ketten ölelték át gyenge testét. Mégis miért kell egy ilyennek bekövetkeznie ahhoz, hogy felfogják, hogy a sebeket az idő csak összevarrja, de nem forrnak össze szeretet nélkül?