1. fejezet
Van neve ennek a sötétségnek?
November végén járunk. A szél vadul zúg az épületek között, magával sodorva az út menti fák ágait. Egy lélek nem járt az utcákon, minden ember a meleg otthonában várta a szélvihar végét. Mi kint voltunk. Anyával, és a testvéreimmel. A tömött bundám ellenére nagyon fáztam, hiszen az egész átvizesedett. Egy sikátorban bújtunk össze, a többiek játékkal próbáltak felmelegedni. De ez sem volt megoldás. Mindannyian pontosan tudtuk.Anyámra néztem. Ő visszanézett, de nem bírta szomorú tekintetem terhét.
Nyugalom kicsim. Eljön a jótevő, és megment minket a nyomorúságtól.
Hiába volt reményteli az üzenet, ha szeme könnyes a cserbenhagyástól. A magánytól. A kegyes hazugságoktól. Az éhezéstől.
Hegyezni kezdte a fülét. Nem értettem miért, hiszen a szél zúgásán kívül az ég világon semmit sem lehetett hallani. Aztán amikor jobban odafigyeltem, én is hallottam. A távolból léptek zaja hallatszott, ám a testvéreim nyugodtan játszottak tovább. Talán mégis létezik az a bizonyos jótevő, az a hírhedt hős, aki befogad, enni ad, játszik velünk, és őszintén szeret minket?
Az ember befordult hozzánk. Az étel csábító illatát kilométerektől is érezni lehetett. Nem sok kellett, hogy a többiek odaszaladjanak, de anyu közbeavatkozott. Felpattant, és testvéreim elé állt, fenyegetően nézett a simabőrűre, aki kicsit tétovázott, aztán beszélni kezdett.
- Sziasztok kutyuskáim! Éhesek vagytok, igaz? - miután kimondta, meglengette előttünk a húsos szendvicsét, amit nemrég a táskájából halászott elő.
Amikor az egyik testvéremhez nyújtotta, Anya egy jól látható vicsorral válaszolt. Hihetetlen mennyire bátor.
Ilyenkor az idegen lassan a táskájába nyúlt, megfogott valamit, majd gyorsan kivette, és meglendítette...
ANYA, NE!!
Az ugatásom azonban nem ért semmit. A Mama eszméletlenül feküdt a földön, a bundája a vértől és a kosztól tapadt össze. Odafutottam hozzá, hiába adtam puszit a fejére, nem kelt fel többé. Ő volt a legnagyobb hős a világon, egyik jótevő sem érhetett a közelébe.
A gyilkos meglengette előttünk a véres vasdarabot, majd kacagva újra hozzánk szólt:
- Játszotta a nagy hőst. Így járt. - a megalázó mondata után vicsorogva morogtam rá - Mi van kutyuska? Meg kéne ijednem?
Mielőtt engem is kigúnyolt volna, felpattantam, odafutottam a lábához, és az összes erőmet, amit az állkapcsomhoz tudtam vezetni kifejtettem a bokáján. Felkiáltott, majd felém lendítette fegyverét.
Az ütéstől elcsúsztam a falig. Az oldalam vérzett, a többiek kimeresztett szemmel követték az eseményeket. Elfeküdtem, megjátszottam, hogy haldoklom.
A "jótevő" figyelt egy ideig, hergelt, de miután látta, hogy nem érdekel amit csinál, inkább elővette a zsákot a táskájából. A testvéreimet kíméletlenül a nyakukon lévő bőrnél fogva beledobta. A megmaradt erőmmel még üzentem nekik. Jól vagyok, ne féljetek. Nem most láttok utoljára.
Erre főképp bizalmatlan vakkantásokat adtam, de volt, aki hitt bennem. Jól tették. Megpróbálom őket megmenteni, ha még az életembe kerül is...
