Kutyasors - 10. fejezet

10. fejezet

Téves nézetek

/Zafír/

A következő percek történéseit alig fogtam fel. A fény mintha elárasztotta volna a szobát, úgy törtek rám az emlékek a sötét alakkal kapcsolatban. Szemei világosbarnán égtek, mintha egy napsütötte sivatag tárult volna elém, sírni nem sírt, mégsem ragyogott a boldogságtól. Bundája zsemleszínű volt, tiszta és gondozott, orra pedig izgatottan járt. Pórázzal volt kikötve egy szék lábához, amit ő nem tudott volna elrántani magával a szabadság érdekében.

- Már azt hittem, megölt titeket az az alávaló idegen! - a testvérem állt ott előttem, egy az öt közül, de szívemet így is hatalmas öröm járta át, a meglepetéstől még mindig erőtlen volt a lábam.

- Annyira örülök, hogy itt vagy! - izgatottságában még mindig szagolgatott, de nem foglalkoztam ezzel különösképpen. Érdeklődő tekintetemet látva folytatta - Egyedül csak én maradtam a testvéreim közül - itt egy kicsi szomorúságot olvastam le a tekintetéről, de hamar elillant.

- Bántotta őket? - kérdeztem. Akaratom ellenére is megremegett a hangom.

- Odaadta őket más-más családoknak - elkomorodott - Egyedül én maradtam és fogalmam sincs mi a terve velem. Azt hittem, már sosem láthatlak viszont...

- Megígértem, hogy eljövök -  szeme csillogni kezdett. Elgondolkodtam, hogy az ígéretem nincs teljesen megvalósítva és lehet, hogy soha nem is lesz. - Meg kell szöknünk innen - mondtam inkább.

- Te megőrültél? - arcáról őszinte meglepettség sütött - És mégis hová mennénk? 

- Haza. - feleltem határozottan, majd közelebbről szemügyre vettem a nyakörvét.

/Vikta/

Bekísértem Anyát a házba, még mindig remegett, hiába nyugtatgattam. Leültettem a nappaliba, s kimentem főzni neki teát, majd a kezébe adtam a bögrét, meleg érintése - látszólag - jó hatással volt rá. Megkértem, hogy meséljen el mindent. Kezében egy kék valamit szorongatott.

- Hiába kerestem...egyszerűen nyoma veszett...- miután befejezte, újra zokogni kezdett. Győzködtem, hogy semmi baj, majd előkerül, de persze örültem volna, ha valaki engem is vigasztalna. Küszködtem a könnyeimmel, de sikerült megállnom, hogy ne remegjen a hangom.

- Ne emészd magad! - megöleltem - Inkább menj fel, pihend ki magad! - először tétovázott, majd egyetértően felkelt, én pedig felkísértem a szobájába. Még mindig alig hittem el, hogy Zafír itt hagyott minket. Mire vágyhatott? Kalandra? Szabadságra? Egy jobb életre nélkülem?

Amikor Anya állapota már nem volt kritikus, elsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, majd nekitámaszkodtam. A  szemem égett, torkomban pedig gombóc keletkezett, ami az utóbbi napokban már egész megszokott volt, az okai viszont mindig változók.

Hogyan tudnám megkeresni? Mi van, ha nem talál haza? És ha elüti az autó..?

A kérdések megfájdították a fejemet. Nem is bántam volna, ha tudtam volna rájuk a választ.

A szoba barátságos kinézete gyorsan elillant, sőt, boldogság és remény helyett bezártságot és magányt sugárzott. Zokogni kezdtem, halkan, hogy Anya ne hallja meg, és ne érezze magát hibásnak érte. Hiszen Zafír okos, mindennek amit csinál, annak oka van. Ha elszökött, és nem jött vissza, akkor nem is akart visszajönni.

A gondolattól megborzongtam.

Nem ülhetek itt tétlenül, gondoltam, mintha nem tudnék semmin sem változtatni. 

Felugrottam, lesétáltam az emeletről, felvettem a cipőm és a kabátom, majd kimentem mit sem sejtve a nagyvilágba...

Igen, elég nagy késés volt ezzel a résszel, csak itt volt a karácsony is, sok rajzot kellett még befejeznem ajándékba, és volt, hogy minden kreativitásom cserben hagyott. Viszont most kész lett, remélem elnyeri a tetszéseteket, és próbálok majd minél gyakrabban kirakni részeket. 

Jó olvasást:) 

Zoe Art & Blog

Emellett a blog mellett létrehoztam egy másik oldalt, ahol rajzaimból, gondolataimból osztok meg valamennyit:)
Ha érdekel titeket, látogassatok el erre a címre:
http://zoedajlablogart.blogspot.hu/

Kutyasors - 9. fejezet

9. fejezet

Merengő

/Zafír/

Az idegen - nem kellett sokat szimatolnom a levegőben, hogy megtudjam, ki az - egy zsákba rakhatott bele, ahol az erőfeszítéseim után fogytán volt a levegő. Megpróbáltam más képességemet használni, veszettül ugatni kezdtem. Egy ideig nem reagált, majd éreztem,hogy a zsák felfelé halad. 

- Kussolj már be, hülye dög! - ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem, mielőtt egy hatalmas ütéstől elvesztettem az eszméletem.

/Vikta/

Kicsit aggódtam Zafír miatt. Nem mintha nem bíztam volna meg Anyában, csak furcsa érzésem támadt, ami kicsit megijesztett. Próbáltam nem figyelni rá, de kínzásától sírni tudtam volna. 

Emlékszem arra az estére, amikor először találkoztam vele. Anyáék megint veszekedtek, és már kezdtek elfajulni a dolgok, amikor kiültem az ajtó elé levegőzni, de legfőképpen sírni. Sírni azért, mert az életem nem éppen nevezhető átlagosnak. 

Akkor bújt elő ő, a csillogó fekete bundájával, gyönyörű világosbarna szemével, s odajött megvigasztalni - vagy legalább is azt érte el vele. Egy ütés helye éktelenkedett az oldalán, de annyi erő volt benne, hogy észre sem vette egy idő után, s könnyen eltűnt a nyoma. Jobban megismertük egymást, és remek érzés volt valakinek elmondani, hogy mi bánt, ha még nem is érti, vagy nem tud rá választ adni. Amikor pánikrohamom lett az utcán, akkor is hazatalált, és mintha érezte volna, hogy nem tehetek erről az egészről. Aztán szembesítettek a betegségemmel a szüleim, olyan érzésem volt, hogy mindenki elárult, és a támaszt, amit Zafír nyújtott, az eszem, és a lelkem kevésnek titulált. Amikor szívem a halál felé húzott, ő kért segítséget, megmentette az életem. Az emberek, akik utálják a kutyákat, azt mondják, hogy csak etetni kell őket, viszont másra képtelenek. Ha ő nem lenne, már én sem lennék.
A gondolat furcsa érzéssel töltött el, kicsit összerezzentem, úgy éreztem, alig van levegő a szobámban. Hátrafordultam, elhúztam a sötétítőt, s kinyitottam az ablakot. Kipillantottam, tüdőmet immár tiszta levegő járta át, nyugalom töltött el, amikor az utcán lévő embereket láttam. A gyerekek nevetve futkároztak, a felnőttek mosolyogva mesélték el legnagyobb gondjaikat is, az idősek pedig egymásnak dicsekedtek az unokákról. Egyiket sem aggasztotta, hogy vajon mit hoz a holnap, hogy lehet akkor látták egymást utoljára. De mégis miért idegeskedtek volna rajta? Úgy éltek, ahogy mindig is szerettek volna, s ha utoléri őket a halál, akkor is boldogan hunyják  be szemüket.
Egy ismerős alak lépett ki a tömegből, kétségbeesett arcával hívta fel magára a figyelmet. Haja csapzott volt, tekintete keresett valamit, aztán csalódottan térdre rogyott, és kezébe temette arcát. Akkor tört rám a felismerés.

/Zafír/

Amikor észheztértem, még mindig sajgott a fejem, szédültem. Már nem a zsákban voltam, egy sötét szobába zártak be, ahová aligha szivárgott be aprócska fény egy apró, rácsos ablakon. A zsákot a mellettem lévő porlepte ágyra, mintha valaki a nagy sietségben minden türelmét elvesztette volna, vagy csak egyáltalán nem érdekelte, hogy élek vagy halok-e. Az utóbbi valószínűbbnek tűnt. A helyiséget egy ismerős szag járta át, ami még inkább sajdította szívemet.
Elrontottam. Megint. Mindent. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem abban, hogy valaha is viszont láthatom a családomat, Viktát, és boldogan éljünk, mintha mi sem történt volna. Csalfa, vak remény...Maradj magadnak, bíztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál...
Nem tanulok a hibáimból, soha, nem még hogy elsőre. Mindig követem hiú ábrándjaimat, és nem gondolkodok reálisan, se nem következetesen. Túl sokat akartam, szinte mindent, de legalább Vikta maradt volna meg nekem, legalább menekülhettem volna el az aljas gyilkos elől, ki mindent megsemmisít, amihez a keze hozzáér. Két szék közül a pad alá estem.
Viktában megtaláltam azt, amire világéletemben szükségem volt - feltétel nélküli szeretet, elvárások nélküli odaadás, kétségek nélküli remény...És az esetek többségében optimizmus. Az egekbe emelt, hogy önbizalmat szerezzek, s addig nem engedett a mélybe, amíg nem érezte  magabiztosságom.
Engem a derűlátás messze elkerült, már csak abban reménykedtem, hogy nem kínoznak sokáig, gyorsan kioltják életemet. 
Zajt hallottam magam előtt, mélyen a sötétség tengeréből, ami belepte a szobát,elejétől egészen a végéig. Résnyire összehúztam a szemem, próbáltam kivenni az alakot a feketeségből, ami éppen nehézkesen felém közeledett. Nem volt nálam magasabb, de sokkal alacsonyabb sem, lassan botorkált, léptei bizonytalanok voltak. Testéből áradt a sár, a vér, és a fém szagának keveréke, amikor már csak tíz lépés lehetett köztünk, megcsörrent valami. Mintha egy láncot feszítettek volna meg, egy halk, fájdalommal teli vakkantás járta át a helyiséget. Annyi szenvedéssel volt tele, annyi reménytelenséggel, hogy hangjától kirázott a hideg. A sötét alak még pár lépést tudott közeledni, és pont rávetődött a fény. Egyszerre szomorodtam el, lepődtem meg, és örültem, mikor megláttam, kit rejt az árny.

Kutyasors - 8. fejezet

8. fejezet

Nyomtalanul

/Zafír/

Az orrom vadul kapkodott a levegőbe szagfoltok után, minden cselekvésemet az ösztöneimre hagytam. Mintha az életem múlt volna rajta, a düh, a bosszúvágy és a fájdalom íze felváltva keserítette meg a másodperceket. A torkomban egy hatalmas gombóc éktelenkedett, megnehezítve a dolgomat azzal, hogy a könnyeimmel is küszködjek, a lábaim ólom nehézzé váltak, a gyomromnak pedig már nem volt idegen az állandó görcs. 

Az emlékek ekkor sem hagytak nyugton, azok ösztönöztek, azok kínoztak, hogy tegyek valamit, nem hagyhatom ezt. Az ígéret szép szó...

Erőt vettem magamon, meglódultam, a nyakörvem kicsit visszarántott, de elszakadt. Rohantam, ahogy csak bírtam, az orrommal kerestem a jótevőnket, hátam mögül hangok szűrődtek be hangos gondolataim közé. Evelin kitartóan kiáltozta a nevem, már már zokogva, de amint átszeltem a tömeget, elvesztett szem elől. Lassítottam. 

A szívem két felé húzott. Vikta volt az egyik, aki hatalmas helyet foglalt el a szívemben. A szeme, amely csillogott, a mosolya, amely az arcán virított, lelkét pedig horzsolások tarkították, mégis a remény kialhatatlan tüze melegítette, szépsége az egész virágot beragyogta,s szeretet adott azoknak is, akikre sosem számíthatott. A kötél másik vége a családom volt. A testvéreimhez mindig is kötődtem, és megfogadtam, hogy nem fogom tétlenül végignézni, ahogy az az aljas ember csak úgy ártson nekik, és az egészen egy jóízűt nevessen.
Valakit meg fogok bántani. Úgy éreztem magam, mint egy szú. A létért belemászik a fába, és választania kell, hogy éhen hal, és nem tesz kárt a fában, vagy tovább él, de megöli a fát. Nem érezhet lelkiismeretet, hiszen nincs más választása. De mégis, milyen dolog feltenni magamnak a kérdést, hogy kit hagyjak cserben?
Lassú, de biztos lépteket diktáltam a kegyetlenség megtestesítője felé. Még nem láttam őt, csak egyre erőteljesebb lett a szag, ami alapján azonosítani tudtam, anélkül, hogy túl közel mentem volna hozzá. Amikor úgy éreztem, hogy kellő közelségben van, megálltam, füleltem.
- Eladó kutyák! Most olcsón 1000 Ft, a chipet és az oltásokat megkapták! Ha többet visz, engedek az árból! - a hitvány hangja átszelte a tömeget, úgy árulta a testvéreimet, mint valami élettelen árucikket, amelynek sem érzései, sem elvárásai nincsenek. Csak ennyi kellett, a tempót gyorsabbra váltottam, őrjöngéseim közepette vált előttem ketté a tömeg.
Ledermedtem. A szívem összeszorult, a gyomromat összefogó görcs pedig nem hogy engedett volna, hanem jéggé fagyott. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, hogy az aljas az utolsó kölyköt sózta rá valakire, az sem a testvérem volt. Reszketve álltam előtte - az ember, aki megvásárolta a kutyát már odébbállt -, semmit sem értettem. Mi történhetett velük...?
A jótevő rám szegezte a tekintetét. Először némi meglepődést véltem felfedezni az arcán, majd kaján vigyort öltött az arcára. Rám semmi sem hatott már, a lábam földbegyökerezett, még mindig képtelen voltam felfogni az egészet. Közeledni kezdett hozzám, először apró léptekkel, majd miután látta, hogy a szemem meg sem rebben, gyorsabb léptekre váltott. Minél közelebb lépett, annál inkább villantottam meg a fogaimat, és morogtam olyan agresszívan, ahogy csak tudtam, ám ez sem tántorította meg. Hozzám akart nyúlni, de amikor elég közel volt a keze, beleharaptam, a hitvány felkiáltott, én addig menekülőre fogtam.
Rohantam, ahogy tőlem tellett, amikor kikerültem a tömegből, minél messzebb akartam kerülni, de amikor nem láttam mögöttem semmit, lassítottam, majd megálltam. A szemem a tömeget fürkészte, nem tűnt fel újra a galád. Amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, sírni kezdtem. De ugyan már, kit érdekelne egy apró, jelentéktelen kiskutya könnye?
Aztán egy lépést hallottam a hátam mögül. A fejemet azonnal odafordítottam, de már késő volt. Hirtelen minden elsötétedett. 

Kutyasors - 7. fejezet

7. fejezet

Pörög az idő...

/Zafír/

Vikta pár hét alatt rengeteget fejlődött. Az állandó rossz gondolatok lassacskán távoztak az elméjéből, s legyőzte a félelemtől való félelmét. Új hobbit talált magának, s amióta lekerült az állandó sötétítő az ablakról, sokkal barátságosabbnak tűnik a szobája. 

Nemsokára itt a december, az időjárás egyre hidegebb, minden reggel fehér réteg borítja a tetőket, az autókat, és a gyepet. Az utcában lévő lámpaoszlopokat kidíszítették, mindegyiken egy gyertya, vagy egy hópehely van, amelyek este fényáradattal halmozzák a lakókat. A ház is ráhangolódott a télre, és a közelgő Mikulásra, karácsonyra, újévre. Vikta a falát díszítette, itt-ott egy mikulássapka, hópehely, és én. Bebizonyosodott, hogy hatalmas tehetsége van a festéshez, mire a szülei megengedték neki, hogy minden ünnep előtt fessen pár motívumot a falra, legyen tele szép emlékekkel a szobája. Sokat mesélt nekem az előző évek karácsonyáról, és úgy éreztem, hogy a gazdám nagyon rendes ember. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen elkeseredettek néha a korabeli tinédzserek, ha nem esik a hó, és nem tudják egymást szétdobálni, viszont Viktánál ez ellentétesen működik. Hiába esett a hó, a szülei sosem engedték ki, hogy ne jöjjön elő a fóbiája, ha messzire elkószál, ezért csak az ablakból nézhette az örömmámorban úszó társait. Más gyerekek nagyon drága ajándékokat kérnek karácsonyra, ő csak azt, hogy hadd építsen egy hóembert, hadd játsszon ő is kint, hadd vesszen bele a hideg fehérségbe. Minden embernek más kell a boldogsághoz, neki ez volt a vágya.

A szülők sokkal nyíltabbak lettek felé, észrevették, hogy több figyelemre, és szeretetre van szüksége, és most meg is adták neki. Nem volt elzárkózás egymástól, a konfliktust pedig próbálták a legnagyobb mértékben kerülni. Visszatért a odafigyelés napsugara az örök elzárkózás világába. 

A család békéjének visszatérésével a gazdám elenged bármerre az Anyjával - Evelinnel -, ezért ma is elmentünk egy rövidke sétára. A karácsonyi vásár viszonylag elég korán kezdődött az üzletekben, Evelin pedig meg akarta nézni az új termékeket, válogatni szeretett volna, hogy mik kerülhetnek a fa alá.

A nő lassú tempót diktált, azelőtt is, mielőtt odaértünk volna a sétáló utcára - mert így hívják a zsúfolt utcát, amit különféle üzletek foglalnak keretbe. Hasonlított a múltkori látogatásunkhoz, de most a kirakatok boákkal, szaloncukorral, mikuláscsomagokkal voltak telepakolva. A nagy tömeg ellenére Evelin végig magabiztosan sétált, amiben semmi meglepő nem volt, de valamilyen oknál fogva tartottam attól, hogy az történik, mint a múltkori sétánknál...

Az épületek előtti standoknál árultak nyakláncokat, hotdogot, forraltbort, mézeskalácsokat, miegymást. Kíváncsian figyeltem, amikor valamilyen ismerős szag csapta meg az orrom. Nem étel szaga, nem valamilyen tárgy szaga, nem tudtam kötni semmihez sem.

Aztán emlékképek törtek rám, egy ismeretlen ember gonosz kacaja, ahogy az a személy lecsap egy kutyára egy feszítő vassal, az állat pedig vértől összetapadt bundájával terül el a földön. 

A mi "jótevőnk" itt ólálkodik a közelben.

Kutyasors - 6. fejezet

6. fejezet

Eljön majd egyszer az eső után a szivárvány is...

/Zafír/

A következő napok egyhangúan teltek. Vikta továbbra is képtelen volt utcán tartózkodni a fóbiája miatt - amiért nem is hibáztatom, hiszen nem tehet róla. Nem volt választási lehetősége, hogy ő akkor inkább nem akar ilyen betegséget. Úgy kell elfogadni, ahogy van, én pedig imádom minden egyes mozdulatát, szavát, ki nem mondott gondolatát. 
Annyira szeretném támogatni, és együttérezni vele. De ez a legnehezebb. Hogy tudjak teljes lelki támaszt nyújtani, amikor elképzelésem sincs, miféle borzalmakat élhet át? 
Most éppen az ágyán ül, és üres tekintettel mered maga elé. Hiába érzem érintését, amikor végigsimítja a bundám, de olyan érzésem van, mintha jéggé fagyott volna. Nincs benne életkedv a legkisebb nyomokban sem. Ilyenkor örülnék annak, ha tudnék olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvből, akkor talán nem lenne ilyen elkeseredett.
- Mondd, miért titkolták el előlem..? - hangja remegett, erőtlen volt. Annyi bánattal, annyi elkeseredettséggel, annyi csalódottsággal volt tele, hogy a hideg kirázott. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyire befordulni önmagába. - Furcsa érzés, hogy mások többet tudnak rólam, mint én magam. Undorító érzés. - szipogni kezdett, szeméből előbújt egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Közelebb bújtam hozzá, már-már kényelmetlen volt, de éreztetni akartam vele, hogy rám számíthat, amíg élek, nem fogom soha, de soha cserbenhagyni. 
Aztán felkelt és az ajtóhoz sétált, megfogta a kulcsot, és elfordította egy kattanás kíséretében. Végig, rezzenéstelenül sütött az arcáról, hogy alig érzékeli, mit tesz, mintha alvajáró lenne. Tekintete üres volt, rosszat sejtettem.
Majd a polca felé vette az irányt. Lomhán botorkált el odáig, ott egy apró kis porcelánedényben kezdett matatni. Kivett egy apró tárgyat, de háttal állt, ezért nem láttam, csak hogy mozgatja a karjával, aztán világossá vált minden, amikor előtte csöpögni kezdett a vér.
Azonnal felpattantam, eluralkodott rajtam a pánik, a szívem hevesen dobogott, és olyan gyorsan értem oda mellé, mint soha máskor. Odarohantam, felugrottam két lábra, és azt a kezét fogtam meg, amely bántotta magát. Elejtette a tárgyat, majd meglepetten nézett rám. Amikor azt láttam, hogy nem tudom megfékezni ezzel sem, rögtön az ajtóhoz rohantam, kapkodva a mancsaimmal szinte képtelenség volt elfordítani a kulcsot, de amikor sikerült, vad ugatásba kezdtem. Torkom szakadtáig próbáltam felhívni a szülők figyelmét, választ azonban nem kaptam.
Egy perc múlva rohant fel az egyik családtag - a hangjáról ítélve az Apa volt - és berontott a szobába, azonnal odaloholt a lányhoz, akinek most már nem csak a haja tündökölt vörös színben. Vikta remegett, erőtlenül zokogott, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel, mégis túl gyors ahhoz, hogy felfogjuk, mégis miért csinálta. Aztán a másik szülő is megérkezett, odarohant a gyermekéhez, és forró öleléssel próbálta nyugtatgatni, reménykedve abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lánya elméletei az életéről megváltozzanak. Annyira, de annyira el akartam mondani neki, hogy ő is értékes - számomra a legértékesebb ember -, hogy ne keseredjen el, minden jobbra fordul, vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő, mégsem adják fel a harcot a létért. Akik éheznek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akik mellett bombák robbannak, és akiket lekötözve, gyógyszerekkel tömnek, hogy ne veszélyeztesse a saját, és a környezetében lévők életét...Ők is az életükért küzdenek, mintsem a halálukért.
Csak keservesen zokogtak, majd kivitték a szobából megmosakodni, de még akkor sem engedték el. Ketten ölelték át gyenge testét. Mégis miért kell egy ilyennek bekövetkeznie ahhoz, hogy felfogják, hogy a sebeket az idő csak összevarrja, de nem forrnak össze szeretet nélkül?

Kutyasors - 5. fejezet

5. fejezet

A szülők meséje

/Vikta/Igazából nem értettem mi történik, szétvetett a félelem, a szorongás, a lábaim elzsibbadtak, úgy éreztem, hogy muszáj eltűnnöm innen. Csak rohantam, mintha az életem lenne a tét. Zafírt elvesztettem,de nem csak őt...A bizalmát, a szeretetét, újra visszatért a magány mindkettőnk életébe. Ez hozott minket össze, és ez is választ el minket. 

Amikor berontottam a házba, nem érdekelt, hogy Anyáék nem kelnek-e fel...Semmi sem érdekelt...

Becsaptam magam mögött az ajtót, felrohantam az emeletre, be a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, elráncigáltam a függönyt - olyan erővel, hogy elszakadt...- és beültem a sarokba, remélve, hogy senki sem lát. Még mindig ziháltam, és remegtem, de legalább másra is képes voltam - sírtam. Úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg. 

Mi a történt velem..? Ahogy kiléptem a házból, szorongtam, olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi lesz ha megtámadnak, mert itt sehol sem tudok elbújni, senki nem fog segíteni nekem...

- Vikta, engedj be! - Anya szánakozással, és némi dühvel vegyített hangja halálra rémisztett. Felkiáltottam.

- Lányom, kérlek...- Most Apa szólalt meg. A meglepettségtől tértem észhez. Itthon vagyok, biztonságban, itt megvédenek, nem történik semmi baj...

Feltápászkodtam, majd remegve az ajtóhoz sétáltam. Lassan elfordítottam a zárban a kulcsot, egy kattanással adta meg magát, jelezve a szüleimnek, hogy bejöhetnek.

Befutottam a szoba sarkába, megint, félve attól, hogy átvertek, és valaki más lesz az, aki bántani akar. Anyuék berontottak a helyiségbe, azonnal átöleltek, szívemet melegség öntötte el.

- Anya, Apa...mi ez az egész..? - miután kimondtam, akkor vettem észre, hogy alig volt hangom. A félelemtől mindennek lőttek. 

- Ülj le kicsim, elmagyarázzuk...- a szüleim leültek az ágyra, fejükkel intettek, hogy én is tegyem azt. 

- Már régóta el akartuk mondani neked....

/Zafír/

Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Tudtam, hogy Vikta nem szándékosan hagyott magamra, valami gondja van, amiről lehet még ő maga sem tudott. Ezért nem találtam semmi különöset a szobájában, hiszen nem érzi különcnek magát, azt hitte, ugyanolyan, mint a többi átlagos lány. Még mindig bennem égett riadt tekintete, hiánya savként marja a szívem. Azt hiszik az emberek, hogy mi, kutyák, nem tudunk ilyen rövid idő alatt hozzákötődni valakihez, de igazából ez csak felfogás kérdése. Hiszen ha nem kötődnénk a gazdánkhoz, nem keresnénk az utat hozzá, hogy újra együtt legyünk. Ez a tulajdonság öl meg minket, ez a legnagyobb "bűnünk", hogy hűségesek vagyunk, és sosem felejtünk.
Az utca zsúfoltsága nem változott, amióta a gazdám elrohant, csak behúzódtam az egyik sarokba, és vártam, hogy feloszoljon a tömeg, de eddig hiába vártam. Ideje volt elindulnom.
Az utat tudtam, szerencsém volt, hogy amikor a kezében vitt, akkor is figyeltem minden szagra, ami nem az emberekből áradt, és minden oszlopra, hogy miben más, mint a többi.
Hamar Vikta utcájához értem, a házat könnyen megismertem. Az ajtó nem volt nyitva, a csengő túl magasan volt, a kopogást pedig úgy sem hallották volna meg, így hát türelmesen vártam...Több óráig...De türelmes voltam...Hiszen szeret engem, és én is őt, nem veszíthetem el. Nem érdekel, ha beteg, ő akkor is az én gazdám...

/Vikta/
- ...hogy nem olyan vagy, mint a többi átlag ember. Már kiskorodban megtudtuk, amikor sok hiányzás után szorongani kezdtél az iskolában, csak itthon érezted magadat jól. Először csak azt hittük, hogy biztos elszoktál a szociális élettől, és nehezen megy visszaszokni, de be kellett látnunk, hogy ez nem csak erről szól. Elmentünk a háziorvosodhoz, beszámoltunk neki a tapasztalatainkról, ő viszont egy gyerekpszichológushoz küldött minket, azzal indokolva, hogy ez nem az ő hatásköre. Aztán elvittünk oda is, sokat beszélt veled, hogy megtudja, miért vannak ezek a dolgok, aztán amikor sokadszorra vittünk el, ott is szorongás tört rád. Ezután állapította meg a bajod...- Anya sóhajtott, majd Apára pillantott, hogy átadja neki a szót.
- Agorafóbiás vagy. 
A rosszullét kerülgetett, megfájdult a fejem, hirtelen minden olyannak tűnt, mint egy rossz rémálom, ahonnan nem lehet felébredni. Görcsbe rándult a gyomrom, a torkomban óriási gombócot éreztem, forgott velem a világ.
- Tehát papíron is őrült vagyok? - itt törött el a mécses...Anyu a vállamra tette a kezét, de ez sem segített. Mindenre gondoltam, csak erre nem, és rettenetesen fájt, hogy képesek voltak eltitkolni előlem valamit, ami javában csak engem érint - És erről miért nem szóltatok? Egyáltalán mit jelent az, hogy agorafóbiás vagyok?
- Ez a betegség nyílt tértől, nagy tömegtől való félelmet jelenti. Ezért lettél magántanuló, és ezért nem voltunk hajlandóak rád bízni bármilyen feladatot, aminek végrehajtása a fóbiáddal kerülne szembetűzésbe. - Apa elhallgatott, tekintetéről bűntudat, és szeretet sugárzott, aztán anya szólalt meg.
- Csak azt szerettük volna, hogy teljes életet élj...
- Hogy lehetne teljes életem, ha az egészet a szobám négy fala közt kell leélnem?? - felpattantam, és kiabálni kezdtem. - Ez így nem élet...Inkább élnék feleannyit, mint egy átlagos ember, de boldogan, gátlások nélkül...
Remegtem, fogalmam sem volt, hogy a félelemtől, az elkeseredettségtől vagy a dühtől. Zafírt akartam, senki mást, teljes életet, semmi mást. Zokogni kezdtem, jeleztem, hogy egyedül akarok lenni.
Anyáék megöleltek, és kimentek a szobámból. Végre teljesen egymagamban lehettem, a szobámba, amelyet biztos azért díszítettek ki ennyire mosolygós mesefigurákkal, hogy ne hagyjon el az életerőm. Perpillanatban úgy éreztem, hogy ez nem vált be...
Beültem a sarokba, a kezembe temettem az arcom. Nem érdekelt már semmi, az se, hogy vajon holnap újra kisüt-e a nap, vagy örök sötétségbe borul az életem, egyszerűen csak sírni akartam, kiadni magamból a csalódottságot, a hamis elméleteimet a jövőmmel szemben, mindent, ami nem volt igaz, és nem a boldogtalanságot tükrözte.

Kopogtak az ajtómon, az ijedtségtől felugrottam. A kint várakozó ember ezt meghallhatta, mert utána nyugtatóan megszólalt.
- Vikta, csak én vagyok az...-Anya volt. - Engedj be, valaki téged keres...
Rémület futotta végig a testem. Kiről beszélhet, mi van, ha el akar innen vitetni a betegségem miatt, vagy csak valamilyen régi barátom, de nem láthat így...
Aztán rájöttem, hogy túl sokat agyalok, Anyáék tisztában vannak, hogy mivel jár egy efféle fóbia, elvitetni meg nem fognak, mégis hova vinnének..?!
- Gyere.
Anya kinyitotta az ajtót. A félhomályban egy fekete foltot láttam a kezében, aztán láttam megcsillanni egy bilétát, amin egy írás volt. Zafír.
Felpattantam, és azonnal odarohantam, elvettem a kezéből, karjaimba zártam. Bundája hidegen érintette a karom, pedig kint kellemes idő volt, de igazából nem számított. Csóválta a farkát, a szívemben melegséget éreztem.
- Szeretlek kicsi kutyuskám...

Kutyasors - 4. fejezet

4. fejezet

Vannak dolgok...

Reggel kicsit bántam, hogy el volt húzva a sötétítő - a nap boldogan ragyogott, már-már vissza akarta hódítani a nyarat. Tudta, hogy nem sikerül, mégis addig próbálkozik, míg minden erejét elveszti. Ekkor jön a tél, hogy megünnepelje diadalát, konfetti helyett sűrű havazással.

Vikta felengedett az ágyra, hogy mellette aludjak, nagyon féltem, hogy valaki bánt, ezért minél szorosabban próbáltam hozzábújni. Voltam a lábánál, a mellkasánál, de úgy ébredtem, hogy a hátánál feküdtem, a fejem viszont a nyakára hajtottam. Nem volt ellene, inkább azt hajtogatta, hogy milyen aranyos vagyok, és biztatott, hogy nem fog bántani senki, mellette biztonságban vagyok. Majd megvéd, elvégre a gazdám. Még mindig remek érzés volt játszani a gondolattal, hogy igenis tartozom valakihez, aki nem a családom, de egy idő után már nem is számít, mert tiszta szívéből szeret.

Megmozdult. Felemeltem a fejem, tekintetemet rá szögeztem. Lassan kinyitotta a szemét, majd egy ásítás közepette nyújtózkodott, miután abbahagyta, és észrevett engem, hogy furcsán nézek rá, lágyan elmosolyodott.

- Nyugodj meg, én szeretni foglak életed végéig. - suttogta, majd amikor csóválni kezdtem a farkam, felült, kitárta karjait, és pedig odaszaladtam. Az ölelésétől olyan érzésem támadt, mintha a jéggé fagyott szívem kicsit elkezdett volna felolvadni. Imádtam ezeket a pillanatokat.

Felugrott, elszökdécselt az egyik szekrényig, vörös, derékig érő fürtjei lobogtak, arcáról izgatottság sugárzott. Kivett egy farmert, és egy ujjatlan vörös színű, fehér pöttyös inget, majd kapkodva felöltözött.

- Ezt nem szabadna, de lakat a szádon, ugye? - zavarodottan néztem rá, majd felnevetett. - Anyáék túlságosan aggódnak értem. Ki sem engednek a házból, már több éve, és fogalmam sincs miért. Magántanuló lettem, elvesztettem az összes barátomat, még boltba sem mehetek venni magamnak valamit, tehát most boltba megyünk, veszek neked tápot, játékokat, meg minden jót, oké? - mosolygott. Ez volt az a mosoly, amikor nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy bármi rossz valaha is történhet vele. Ez a vigyor kéne minden ember arcára. Elhúzta a sötétítőt, és vidáman bámulta az utcában sétáló embereket.

Aztán felkapott egy pulcsit, majd belebújtatott engem. Kinézett az ajtón, minden sötét volt, a szülei még nem keltek fel. Körbenézett, majd lábujjhegyen kiment, felhúzta a piros tornacipőjét, majd elindult az ajtó felé. Kilépett az utcára, november ellenére 20°C körül járhatott a hőmérséklet a tegnapi hideg vihar ellenére. Még látótávolságon belül volt a ház, de nem bújtatott ki a pulóveréből. S mintha meghallotta volna, mit gondolok, odasúgta: Még figyelhetnek, ha engem meglátnak, még jó, mert maximum beráncigálnak, de ha téged is, akkor soha többé nem találkozhatunk.

Lefordultunk egy forgalmas útra, szinte tolongtak az emberek, hogy lássák a boltok kirakatait. Volt élelmiszerüzlet, játékbolt, virágbolt, meg minden egyéb, és mindenből legalább kettő. Még mindig a ruhanemű takart, de a fejemet a nyakánál kidugtam, hogy ne maradjak le a részletekről. A bundám érintette a bőrét, és éreztem, hogy remeg, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem azért, mert fázik.

Betértünk egy olyan üzletbe, amelynek a kirakatánál kutyaruhák voltak, nyakörvek, pórázok, márkás tápok, kutyatálak, halak, csincsillák, tengerimalacok, hörcsögök külön ketrecekben. Felnéztem, a bolt falára ki volt írva nagy betűkkel: ÁLLATKERESKEDÉS.

A falakat frissen festették mogyorószínűre. Hiába száradt meg, a festékszag még mindig terjengett a nagy tömegben, rám a rosszullétet hozva. Kivett a pulóveréből, és letett a földre, rám akasztotta a pórázt, amit a zsebéből vett ki, majd benyitott.  Egy kis csengő jelezte az eladónak a jelenlétünket. A kint tolongó tömegnek alig egy százaléka volt ebben a kis helyiségben, mégis éreztem,  hogy a lány remeg. Ennek ellenére lassan odasétált a tápok polcához, levett egyet, majd a pénztárhoz vitte. Elővette zsebéből a pénztárcáját, s miközben vette ki az aprót, kiejtette az összeset a kezéből. Ránéztem, a tekintetét fürkésztem, pupillája kitágult, és vadul zihált, mintha kilométereket futott volna.

Majd mintha mennykő csapott volna bele, elejtette a pórázom, és kirohant az üzletből. Nem vitt magával semmit, se a tápot, se a pénzét, semmit. Hiába vakkantottam utána, mit sem ért, így hát kirohantam utána az ajtón, eszeveszettül ugattam, futottam utána, de mindhiába. A hangom nem hallotta meg, ő pedig elenyészett a tömegben. Azt hittem, sosem látom viszont.

Kutyasors - 3. fejezet

3. fejezet

Zafír

A fal színe a szeme árnyalatáéhoz volt hasonló - olyan, mint a kora tavaszi friss fű - telis-tele falfestményekkel, valahol egy messzire nyúló meggyfa szára, másutt pedig egy-két mosolygó mesefigura, ezeket magasabb, csaknem a plafonig érő szekrények és polcok szabdalták. Az ajtóval szemben volt egy ablak, amit sötétítő takart és a gyenge, őszi fényt sem engedte be. Ebből kifolyólag a szobát csak az erőtlenül világító, szinte már pislákoló csillár fénye ragyogta be. Az ablak mellett egy nagy ágy honolt, amit gazdája lelkesen megigazított még az érkezésem előtt, amellett pedig egy komód volt, azon pedig egy poros ébresztőóra. Ennek a komódnak az egyik fiókjába nyúlt bele Vikta, kezével keresett valamit, kihajigálva az összes útjában álló szemetet a földre, míg végül meglett a tárgy, ami után matatott. Egy kék színű nyakörv volt, pár helyen kicsit megkopva, nem sok erő kellett volna a szétszakításához, hozzá egy arany színű biléta kapcsolódott, amibe bele volt gravírozva egy név. Csak akkor tudtam elolvasni, amikor közelebb lépett hozzám.
- Már régóta a fiókomban rejtegetem ezt a nyakörvet. - a vörös hajú lány odalépett hozzám, letérdelt a földre, majd a nyakamba akasztotta. - Régóta akartam egy kutyát, egy társat, aki együttérez velem, még akkor is, ha bele se tudja képzelni magát a helyembe. - Itt nagyot sóhajtott - Kiskoromban kitaláltam magamnak egy képzeletbeli állatot. Egy kutya volt, egy apró, fekete kiskutyus, akit Zafírnak neveztem el.
Zafír. Fülemben csengett a nevem, ahogy kiejtette. Ránéztem, szemei csillogtak. Nem tudtam, hogy az örömtől, hogy számíthat valakire, vagy a bánattól, amiért én vagyok az a valaki.
- Vikta, gyere le, kész a vacsora! - a földszintről a lány anyja kiabált fel, az egyik, a szülők közül, aki képtelen volt őt boldoggá tenni.
- Rendben, mindjárt megyek. - visszanézett rám - Hozok neked valami harapnivalót, látom rajtad, hogy majd' éhen halsz. - elmosolyodott. Elragadó volt a mosolya, úgy ahogy mindene. A szeme, a léptei, a hangja...
Amíg lement, tüzetesebben átvizsgáltam a szobát. Miről beszéltek a szülei, miért lenne szüksége több figyelemre, mint más gyereknek?
Felugrottam az ágyra, átnéztem a polcokat, semmi különleges dolgot nem találtam. Végig mindegyiken a korosztályának megfelelő könyvek hevertek, az üres helyeket pedig porcelánfigurák fedték be. Az ágynemű szokásos rózsaszín virágmintás volt, amelyet minden második lánynál fel lehet fedezni. Nem voltak gyógyszerek, amelyek valamilyen betegségre utaltak volna, semmi ilyesmi. Minden teljesen normális volt.
Ekkor nyílt az ajtó. Vikta lépett be rajta, széles vigyorral az arcán, amint meglátott engem az ágyán ülve, kezében egy kisebb tál volt, a másikban pedig egy tányér, amelyből áradt az étel illata. Becsukta az ajtót, kulcsra zárta, majd lerakta a tálam, hívott, hogy megetessen. Rossz érzésem támadt. Bevillantak a képek az idegenről, aki az élelemmel csalt minket csapdába...
Gyorsan próbáltam elfelejteni az előbbi gondolataim, majd leugrottam az ágyról, lassan, lopakodva indultam felé. Végig figyelt, türelmesen várt. Amikor csak pár lépés választott el minket, odanyúlt, és végigsimította a bundám. Érintésétől megborzongtam, de nem menekültem el, inkább gyorsabb tempóra váltottam. Kiöntötte az ételt a tálamba, majd engedte, hogy egyek. Nagyon jól esett a törődés, a gondolat, hogy léteznek még azok a bizonyos jótevők, akikről Anya mesélt, a jóllakottság érzete. Fél szemmel ránéztem, tekintetéből sugárzott a szeretet, szívet melengető gondolat futott végig a fejemben:
Megtaláltam a gazdám.

Kutyasors - 2. fejezet

2. fejezet

Van mégis csillagfényű álomvilág...

   Minden lépésemet mintha egy-egy súly nehezítette volna meg, egy csiga sebességével vetekedett a mozgásom. Anya már nincs többé. A testvéreim eltűntek. A gondolatra lelkem összeszorult, izmaim megrándultak. Az utca már üres volt, egyedül a viharos szél kísért, cikázva pár fa és az épületek között. 

Az eső nem volt hajlandó csillapodni, inkább még jobban ráeredt, megnehezítve a haladásom, és átáztatva a bundámat, amitől fázni kezdtem.

Bal oldalon az egyik ház ablakából kiáramlott egy kicsi fény, ami nagyon kíváncsivá tett. Egy fém kuka mellett pár kartondoboz állt, amiken fel tudtam ugrani, hogy belássak az ablakon. 

Egyszerű kis szoba volt, amit láttam, velem szemben egy kandalló állt, a tűz ropogása nyugalmat sugárzott, ám ebben a családban nyoma sem volt a nyugalomnak. 

Egy középkorú férfi az egyik kanapéban ült, kezében egy keskeny, téglalap alakú eszköz, amiből ugyanúgy fény áramlott, és furcsa hangokat adott ki, mintha ugrálnának egy nagy adag zselén. Szemüvegéről hiába tükröződött vissza annak a furcsa tárgynak a fénye, képtelen voltam bármi formát kivenni belőle. 

Egy nő vele szemben állt, először türelmesen nézte, mit csinál a férfi - aki úgy néz ki, hogy a párja - majd beszélni kezdett, azonban a jó fülem ellenére így sem értettem pontosan mit mondott. 

Már megint a telefont nyomkodod? A lányodhoz hozzá sem szóltál a minap, pedig pontosan tudod...(blablabla, nem értettem mit mondott, hiába figyeltem.)...szüksége van mindkettőnkre! 

Asszony, hagyj békén, mindjárt megdöntöm a rekordomat, utána meghallgatom az idegesítő dumádat!

Ilyenkor az asszony kikapta a kezéből azt a téglalap alakú tárgyat - ami ezek szerint egy telefon -, levágta a földre, az eszköz pedig használhatatlanná vált. A férj arcán a meglepődés uralkodott, de csak alig pár másodpercig, és helyét átvette a mérhetetlen düh, és a gyűlölet.

Hirtelen felpattant, szembenézett a feleségével, a szemkontaktus rövid volt, a férj felemelte a kezét és erősen pofon vágta a nőt, ő pedig azonnal sírva fakadt, és elrohant. Hogyan él mostanság a romboló emberiség?

Zajt hallottam a bejárati ajtó felől. El kell tűnnöm innen, mielőtt azt teszik velem, amit Anyával. 

Gyorsan leugrottam a dobozokról, de megtorpantam. Halk sírást hallottam, egy lány őszinte sírását. 

Ez így nem helyes, nem hagyhatom itt, egész életemben érezném a bűntudatot, hogy cserbenhagytam valakit, akinek szüksége lett volna a segítségre. 

Lassan elindultam a zaj forrása felé, amikor már tisztán láttam a lányt egy bokor mögül, balszerencsémre a legszárazabb falevelekre sikerült rálépnem, amivel felkeltettem az ember figyelmét. Szinte a lélegzetem is visszafojtottam, amikor hozzám szólt.

- Ki van itt? - egy rövid időre abbahagyta a sírást, de amikor nem reagáltam a kérdésre, újra szólt, de most már hangosabban,  rövid mondata zokogásba fulladt - SZÓLALJ MÁR MEG!

 Nem ácsoroghattam tétlenül, kilopakodtam ellenségem felé, akit megsajnáltam, amiért ártatlanul nem kaphatta meg a boldogságot, és a feltétel nélküli szeretetet. A szívem a torkomban dobogott, olyan sebességgel, mint egy gyorsvonat, lépteim lassúbbak voltak mint valaha, mintha ólom lett volna a lábaimon, gyomrom összeugrott. Körmeim halkan kopogtak az aszfalton, a lány elhallgatott, figyelt. A bokor legutolsó levele sem takart már, amikor megtettem az utolsó félő lépéseket az ember felé. Egy alacsony termetű lány volt, gyönyörű rézvörös fürtökből álló haja szinte izzott a gyenge lámpa fényében. Szeme és orra megdagadt a sok könnyhullatástól, de amikor meglátott, annyira meglepődött, hogy még sírni is elfelejtett. Csak némán bámult rám, majd amikor erőt vett magán, újra megszólalt.
- Te is egyedül vagy, ugye? - szemeit rám szegezte. Különös zöld színe volt. A pupillája után erős sárga következett, azt követte a halvány türkizkék, a sort pedig egy vékony vonalban olajzöld követte. Amikor felvetette a kérdés leforgottak előttem az eddigi események. Mint egy filmet, vetítette le az agyam, hogy a lelkem beforratlan sebeit feltépje. Kicsordult a könnyem. Közelebb léptem hozzá, közben figyeltem ő hogy reagál. Várakozóan nézett rám, ezért elindultam feléje, nem ijedt meg, szemei megnyugtatóan hatottak rám. Gyorsabb tempóra váltottam, és odamentem mellé. Rám nézett, majd lehajtotta a fejét.
- Még fel sem nőttünk, de már most sem képesek elfogadni minket. Nem tudom, hogy te hogyan lettél magányos a nagyvilágban, de biztos lehetek benne, hogy téged is elárultak.
Igazad van. Ez közös bennünk.
- Más gyerekek méregdrága telefont, rengeteg, csöppet sem olcsó ruhát kérnek a szüleiktől. Én egyedül a nyugalmat kértem, azt, hogy boldogak lehessünk. Hogy mindennap, amikor felkelek, Apu elsüssön egy fárasztó viccet, ami egyáltalán nem vicces, de nevetek rajta, mert ő olyan átéléssel mesélte, hogy semmiképp nem akarnám megsérteni őt. Amikor itthon próbálom megérteni az iskolai tananyagot, Anya magyarázza el nekem, és általa érthessem meg az egészet. Szinte még az is hiányzik, hogyha rosszat csinálok, akkor rám szóljanak, hogy nem, azt nem úgy kell, vagy azt nem szabad. Hogy úgy haljak meg, hogy ők nem fognak ártani egymásnak, és boldogan élnek tovább. De mostanában nem is szólnak hozzám. Apu telefonozik egész álló nap, amikor éppen nem dolgozik, vagy nem tévézik, Anya pedig vele veszekszik, amiért nem foglalkozik velem. Mindennap félek, hogy nehogy egy veszekedés tragédiába torkolljon, amikor késő este az hallatszik fel a szobámba, hogy "ha miattad fog meghalni a gyerek, elvágom a torkod", "ha nem változtatsz a viselkedésen, beadom a válópert". - újra elsírta magát. Hihetetlen mennyire cserbenhagyják őt. Hiszen minden embernek szüksége van arra, hogy valakit szeressen, és valaki őt szeresse. Ez adja a lelki egyensúlyt.
- Szükségem van valakire, aki meghallgat, de amiért nem járok el itthonról sehova, nem ismerek senkit. - éppen, hogy kimondta egyet vakkantottam. Itt vagyok neked, segíthetek. Tudom mit érzel, a magány egy betegség, amit ha elkapsz, csak egy ellenszer van, a feltétel nélküli szeretet.
- Szükségem van rád. Beszélhetek veled, igaz, hogy nem szólsz vissza, de legalább nem fojtom magamba, mi bánt. Mit gondolsz, el tudnál viselni? - válaszul vakkantottam, amit egy farkcsóválással tettem határozottabbá.
- Rendben, akkor gyere! - felemelt, és berakott a pulcsija alá. A ruhanemű melegített, aminek átfagyott testem végtelenül örült. Nem láttam semmit, csak az ajtó nyílását és csukódását hallottam, éreztem a készülő vacsora illatát, amitől jelentőségteljesen a tudtomra adta a gyomrom, hogy egy ideje már éhezik.
- Egyébként Vikta vagyok. - lehúzta a cipzárt, majd kiemelt a ruha alól - És ez itt a szobánk!

Bemutatkozás

A világ egy kutya szemszögéből, akinek újabb és újabb kihívásokkal kell megküzdenie. A győzelemhez vajon elég a megfontoltság és a bátorság, vagy ez is kevésnek bizonyulhat?

**************

Sziasztok!
Köszönöm, hogy ellátogattatok a blogomra.:)
Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy a képzeletem szüleményeit, érzelmeimet, gondolataimat egy érdekes kis történetbe belefoglalva leírjam nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket.:))
Elérhetőségek:
Email: zoedajla@gmail.com
Illetve nyugodtan írhattok nekem a Cboxba.:)
További szép napot!

Kutyanapló #1

A Kutyanapló jellegű sorozatomban kutyákkal folytatott "munkám" eredményeit szeretném megmutatni nektek.:) Ez az első rész, amit megírtam, fogalmam sincs, mennyi lesz még, de lesz.
Nem könnyű egy lénnyel összhangban lenned, aki teljesen más nyelvet beszél, mint te. Ez nem teljesen igaz. Ha egy kutyának fel tudod kelteni a figyelmét, utána csak meg kell tartani, nem szabad az állandó kommunikációt megszakítani, és képesek lesztek arra, hogy kettőtöknek legyen egy közös célotok. Meg kell magad értetned vele, lehet beszélned kell hozzá folyamatosan, de érdemes. A kapcsolatotok erős lesz, mert a bizalmon, és a figyelmen alapul. De ne feledjétek, ne akarjátok egy kis szikla megmászása után a Himalájához vinni társatokat, hogy akkor "ez a következő feladat". Tudjátok, lassan, de biztosan.
Eddig két kutyával volt dolgom, az elsővel nem vittem sokra, mert már felnőtt volt, amikor hozzám került, és a makacsságát az akkori tudásommal képtelenség volt megtörni. A másodikkal máig dolgozok, alacsony szintű agilityző, de amit csinál, azt vagy stílusosan, vagy sehogy. Ő is kapott a makacsságból eleget, de őt meg lehetett törni egy kis játékkal. Sok dologra képes, amit belőle nem lehet kinézni. Kis méretű keverék kutyus, aki kis akadályokat ugrik (mindent megteszünk az egészsége érdekében), képes megkeresni dolgokat, vezényszavakra vált jármódot, 3 méteres távolságban tudom már parancsra leültetni, lefektetni, és egyéb trükköket véghezvinni vele. Sokkal több dolgot elértem vele, mint az előző "tanítvánnyal".
Ma találkoztam egy nagyobb kutyával, aki sajnos nem lakik a közelünkben, ezért alig találkozok majd vele. Amikor megláttam, éreztem valami furcsát. Hihetetlenül szép testtartása volt, és mivel én jobban szeretem a nagyobb ebeket, azonnal megszerettem. A jelleme is remek, nyugodt, de szeret mozogni, hallgat a nevére, szófogadó, intelligens. Odaadták a kezembe a pórázt, hogy nézzem meg, hogyan megy. Elindultam vele, de lassan, kicsit tartottam, hogy elránt, de semmi ilyesmi nem történt. Lassan bandukolt hol előttem, hol mellettem, de nem rántott meg egyszer sem. Sétáltam vele két kört, majd kérték, hogy próbáljam leültetni. A leültetés sikeres volt, nem kellett könyörögni neki, hallgatott rám, közben folyamatosan beszéltem hozzá. Megpróbáltam futni egy kicsit vele, nem rohant el, nem maradt le, jó tempója volt. A motorosokra egy kicsit érzékeny, de nem olyan erősen, mint a kutya, akivel "edzeni" szoktam. Nagyon sajnálom azt, hogy nem találkozok vele sokat, csak évente egy-kétszer, mert remek volt vele dolgozni. Ilyen kutyát szeretnék a jövőben, ami nyugodt, de nem lomha, szeret mozogni, de nem pörög túl, hallgat a nevére, de csak ha nem vagy idegen, szófogadó, ha megbízik benned, és intelligens, ha meghallgatod, mit suttog.

"Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." /Madách Imre/

Régen írtam, és úgy gondoltam a mai hangulatom megfelel egy blogbejegyzéshez. Nem hiszem, hogy sokan követik az oldalam, de talán lesz egy-két ember, aki ezt is elolvassa.
Az emberek bármihez hozzáérnek, esetleg hozzászólnak, ha kicsit is, de megváltoztatják. Lehet az egy ember, akit minden egyes nap lát, vagy lehet a természet, ami igazából adja a feltételeket, amelyek függvényük az életednek. Mindkét témára kitérek.
Az emberek mindig külsőről ítélnek, majd az első benyomásról, amit keltett. Ha valakinek az első benyomása nem volt jó, soha sem fogják megszívlelni, ha igen, akkor rengeteg idő után, akkor, ha az illető már vért izzad, hogy  bebizonyítsa, hogy ő is értékes ember. Ha az a valaki nyugodt ember, könnyű dolga van. De egy izgulósabb egyénnek elég nehéz itt helytállni. Attól fél, hogy el fogja rontani, ami ezért be is következik, ezért a barátsági köre mindig is szűkös lesz. Mivel az első benyomást már elpuskázta, ezért megváltozik. Valaki kicsit, valaki elég erősen. Megváltoztatja magát azért, hogy mások elfogadják, mert az ember társas lény, és képtelen egyedül lenni (vannak kivételek). Ezért persze csak klónok lesznek, nem lesz semmi egyéniség, mert a társadalom az egészet kinyírja. Persze vannak olyanok, akik hiába változnak meg, úgy sem fogadják el. Ők egy idő után megutálják a társaságot, és miután magukat hibáztatják, előjön az önutálat, az életuntság, a depresszió. Ebből kifolyólag következnek az önbántalmazások, amelyeket a társadalom 70%-a elítél. Az életben a logika aligha található meg, maximum annyi, hogyha éhes vagy, akkor enni fogsz, nem pedig sétálni. A logikátlanság itt is erős: miért nem képes befogadni a társadalom az egyéniségeket, ha a depresszió és az önutálat ellen vannak?
A másik gyöngyszem a környezetszennyezés. Mindenkinek elmondták már 3647562873523785632-szer, mégsem tesz ellene semmit.
"Mikor az utolsó fát is kivágják, amikor az utolsó patakot is megmérgezik az emberek, akkor jönnek rá, hogy a pénzt nem lehet megenni."
Sok természettel kapcsolatos idézetet hallottam, de egy sem ér e közelébe.
A rendszeres fakivágás az oxigénhiányhoz juttat, a rendszeres levegőszennyezés az ózonréteget lyukassza ki, a patakok mérgezésétől nem lesz víz, amit megihatunk, és nem lesznek azok a szép állatok, amelyek ott éltek. Ha mi nem lennénk, a természet nyugodtan élne. Mi jöttünk, és nagyképűen mindent megsemmisítünk, pedig csak magunknak tesszük a rosszat, nem lesz oxigén, víz, étel, és az embernek megfelelő hőmérséklet - ezek pedig a mi életfeltételeink. Mindenki haszna a pénz, de minek, ha nem lesz mire költeni, mert minden megsemmisül körülöttünk?

Remélem van olyan ember, aki egyetért velem, hogy ez, amit teszünk, nem helyes, és változtatni kéne.
Az oldallal kapcsolatos üzeneteiteket várom e-mailben,illetve az ask.fm profilomon :)
(zoedajla@gmail.com   ZoEDajla, the Blogger (@zoedajla))

Kutyasors - 1. fejezet

1. fejezet 

Van neve ennek a sötétségnek?

   November végén járunk. A szél vadul zúg az épületek között, magával sodorva az út menti fák ágait. Egy lélek nem járt az utcákon, minden ember a meleg otthonában várta a szélvihar végét. Mi kint voltunk. Anyával, és a testvéreimmel. A tömött bundám ellenére nagyon fáztam, hiszen az egész átvizesedett. Egy sikátorban bújtunk össze, a többiek játékkal próbáltak felmelegedni. De ez sem volt megoldás. Mindannyian pontosan tudtuk. 
Anyámra néztem. Ő visszanézett, de nem bírta szomorú tekintetem terhét.
Nyugalom kicsim. Eljön a jótevő, és megment minket a nyomorúságtól.
Hiába volt reményteli az üzenet, ha szeme könnyes a cserbenhagyástól. A magánytól. A kegyes hazugságoktól. Az éhezéstől. 
Hegyezni kezdte a fülét. Nem értettem miért, hiszen a szél zúgásán kívül az ég világon semmit sem lehetett hallani. Aztán amikor jobban odafigyeltem, én is hallottam. A távolból léptek zaja hallatszott, ám a testvéreim nyugodtan játszottak tovább. Talán mégis létezik az a bizonyos jótevő, az a hírhedt hős, aki befogad, enni ad, játszik velünk, és őszintén szeret minket?
Az ember befordult hozzánk. Az étel csábító illatát kilométerektől is érezni lehetett. Nem sok kellett, hogy a többiek odaszaladjanak, de anyu közbeavatkozott. Felpattant, és testvéreim elé állt, fenyegetően nézett a simabőrűre, aki kicsit tétovázott, aztán beszélni kezdett.
- Sziasztok kutyuskáim! Éhesek vagytok, igaz? - miután kimondta, meglengette előttünk a húsos szendvicsét, amit nemrég a táskájából halászott elő.
Amikor az egyik testvéremhez nyújtotta, Anya egy jól látható vicsorral válaszolt. Hihetetlen mennyire bátor. 
Ilyenkor az idegen lassan a táskájába nyúlt, megfogott valamit, majd gyorsan kivette, és meglendítette...
ANYA, NE!!
Az ugatásom azonban nem ért semmit. A Mama eszméletlenül feküdt a földön, a bundája a vértől és a kosztól tapadt össze. Odafutottam hozzá, hiába adtam puszit a fejére, nem kelt fel többé. Ő volt a legnagyobb hős a világon, egyik jótevő sem érhetett a közelébe.
A gyilkos meglengette előttünk a véres vasdarabot, majd kacagva újra hozzánk szólt:
- Játszotta a nagy hőst. Így járt. - a megalázó mondata után vicsorogva morogtam rá - Mi van kutyuska? Meg kéne ijednem?
Mielőtt engem is kigúnyolt volna, felpattantam, odafutottam a lábához, és az összes erőmet, amit az állkapcsomhoz tudtam vezetni kifejtettem a bokáján. Felkiáltott, majd felém lendítette fegyverét.
Az ütéstől elcsúsztam a falig. Az oldalam vérzett, a többiek kimeresztett szemmel követték az eseményeket. Elfeküdtem, megjátszottam, hogy haldoklom. 
A "jótevő" figyelt egy ideig, hergelt, de miután látta, hogy nem érdekel amit csinál, inkább elővette a zsákot a táskájából. A testvéreimet kíméletlenül a nyakukon lévő bőrnél fogva beledobta. A megmaradt erőmmel még üzentem nekik. Jól vagyok, ne féljetek. Nem most láttok utoljára.
Erre főképp bizalmatlan vakkantásokat adtam, de volt, aki hitt bennem. Jól tették. Megpróbálom őket megmenteni, ha még az életembe kerül is...