Kutyasors - 10. fejezet

10. fejezet

Téves nézetek

/Zafír/

A következő percek történéseit alig fogtam fel. A fény mintha elárasztotta volna a szobát, úgy törtek rám az emlékek a sötét alakkal kapcsolatban. Szemei világosbarnán égtek, mintha egy napsütötte sivatag tárult volna elém, sírni nem sírt, mégsem ragyogott a boldogságtól. Bundája zsemleszínű volt, tiszta és gondozott, orra pedig izgatottan járt. Pórázzal volt kikötve egy szék lábához, amit ő nem tudott volna elrántani magával a szabadság érdekében.

- Már azt hittem, megölt titeket az az alávaló idegen! - a testvérem állt ott előttem, egy az öt közül, de szívemet így is hatalmas öröm járta át, a meglepetéstől még mindig erőtlen volt a lábam.

- Annyira örülök, hogy itt vagy! - izgatottságában még mindig szagolgatott, de nem foglalkoztam ezzel különösképpen. Érdeklődő tekintetemet látva folytatta - Egyedül csak én maradtam a testvéreim közül - itt egy kicsi szomorúságot olvastam le a tekintetéről, de hamar elillant.

- Bántotta őket? - kérdeztem. Akaratom ellenére is megremegett a hangom.

- Odaadta őket más-más családoknak - elkomorodott - Egyedül én maradtam és fogalmam sincs mi a terve velem. Azt hittem, már sosem láthatlak viszont...

- Megígértem, hogy eljövök -  szeme csillogni kezdett. Elgondolkodtam, hogy az ígéretem nincs teljesen megvalósítva és lehet, hogy soha nem is lesz. - Meg kell szöknünk innen - mondtam inkább.

- Te megőrültél? - arcáról őszinte meglepettség sütött - És mégis hová mennénk? 

- Haza. - feleltem határozottan, majd közelebbről szemügyre vettem a nyakörvét.

/Vikta/

Bekísértem Anyát a házba, még mindig remegett, hiába nyugtatgattam. Leültettem a nappaliba, s kimentem főzni neki teát, majd a kezébe adtam a bögrét, meleg érintése - látszólag - jó hatással volt rá. Megkértem, hogy meséljen el mindent. Kezében egy kék valamit szorongatott.

- Hiába kerestem...egyszerűen nyoma veszett...- miután befejezte, újra zokogni kezdett. Győzködtem, hogy semmi baj, majd előkerül, de persze örültem volna, ha valaki engem is vigasztalna. Küszködtem a könnyeimmel, de sikerült megállnom, hogy ne remegjen a hangom.

- Ne emészd magad! - megöleltem - Inkább menj fel, pihend ki magad! - először tétovázott, majd egyetértően felkelt, én pedig felkísértem a szobájába. Még mindig alig hittem el, hogy Zafír itt hagyott minket. Mire vágyhatott? Kalandra? Szabadságra? Egy jobb életre nélkülem?

Amikor Anya állapota már nem volt kritikus, elsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, majd nekitámaszkodtam. A  szemem égett, torkomban pedig gombóc keletkezett, ami az utóbbi napokban már egész megszokott volt, az okai viszont mindig változók.

Hogyan tudnám megkeresni? Mi van, ha nem talál haza? És ha elüti az autó..?

A kérdések megfájdították a fejemet. Nem is bántam volna, ha tudtam volna rájuk a választ.

A szoba barátságos kinézete gyorsan elillant, sőt, boldogság és remény helyett bezártságot és magányt sugárzott. Zokogni kezdtem, halkan, hogy Anya ne hallja meg, és ne érezze magát hibásnak érte. Hiszen Zafír okos, mindennek amit csinál, annak oka van. Ha elszökött, és nem jött vissza, akkor nem is akart visszajönni.

A gondolattól megborzongtam.

Nem ülhetek itt tétlenül, gondoltam, mintha nem tudnék semmin sem változtatni. 

Felugrottam, lesétáltam az emeletről, felvettem a cipőm és a kabátom, majd kimentem mit sem sejtve a nagyvilágba...

Igen, elég nagy késés volt ezzel a résszel, csak itt volt a karácsony is, sok rajzot kellett még befejeznem ajándékba, és volt, hogy minden kreativitásom cserben hagyott. Viszont most kész lett, remélem elnyeri a tetszéseteket, és próbálok majd minél gyakrabban kirakni részeket. 

Jó olvasást:) 

Zoe Art & Blog

Emellett a blog mellett létrehoztam egy másik oldalt, ahol rajzaimból, gondolataimból osztok meg valamennyit:)
Ha érdekel titeket, látogassatok el erre a címre:
http://zoedajlablogart.blogspot.hu/

Kutyasors - 9. fejezet

9. fejezet

Merengő

/Zafír/

Az idegen - nem kellett sokat szimatolnom a levegőben, hogy megtudjam, ki az - egy zsákba rakhatott bele, ahol az erőfeszítéseim után fogytán volt a levegő. Megpróbáltam más képességemet használni, veszettül ugatni kezdtem. Egy ideig nem reagált, majd éreztem,hogy a zsák felfelé halad. 

- Kussolj már be, hülye dög! - ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem, mielőtt egy hatalmas ütéstől elvesztettem az eszméletem.

/Vikta/

Kicsit aggódtam Zafír miatt. Nem mintha nem bíztam volna meg Anyában, csak furcsa érzésem támadt, ami kicsit megijesztett. Próbáltam nem figyelni rá, de kínzásától sírni tudtam volna. 

Emlékszem arra az estére, amikor először találkoztam vele. Anyáék megint veszekedtek, és már kezdtek elfajulni a dolgok, amikor kiültem az ajtó elé levegőzni, de legfőképpen sírni. Sírni azért, mert az életem nem éppen nevezhető átlagosnak. 

Akkor bújt elő ő, a csillogó fekete bundájával, gyönyörű világosbarna szemével, s odajött megvigasztalni - vagy legalább is azt érte el vele. Egy ütés helye éktelenkedett az oldalán, de annyi erő volt benne, hogy észre sem vette egy idő után, s könnyen eltűnt a nyoma. Jobban megismertük egymást, és remek érzés volt valakinek elmondani, hogy mi bánt, ha még nem is érti, vagy nem tud rá választ adni. Amikor pánikrohamom lett az utcán, akkor is hazatalált, és mintha érezte volna, hogy nem tehetek erről az egészről. Aztán szembesítettek a betegségemmel a szüleim, olyan érzésem volt, hogy mindenki elárult, és a támaszt, amit Zafír nyújtott, az eszem, és a lelkem kevésnek titulált. Amikor szívem a halál felé húzott, ő kért segítséget, megmentette az életem. Az emberek, akik utálják a kutyákat, azt mondják, hogy csak etetni kell őket, viszont másra képtelenek. Ha ő nem lenne, már én sem lennék.
A gondolat furcsa érzéssel töltött el, kicsit összerezzentem, úgy éreztem, alig van levegő a szobámban. Hátrafordultam, elhúztam a sötétítőt, s kinyitottam az ablakot. Kipillantottam, tüdőmet immár tiszta levegő járta át, nyugalom töltött el, amikor az utcán lévő embereket láttam. A gyerekek nevetve futkároztak, a felnőttek mosolyogva mesélték el legnagyobb gondjaikat is, az idősek pedig egymásnak dicsekedtek az unokákról. Egyiket sem aggasztotta, hogy vajon mit hoz a holnap, hogy lehet akkor látták egymást utoljára. De mégis miért idegeskedtek volna rajta? Úgy éltek, ahogy mindig is szerettek volna, s ha utoléri őket a halál, akkor is boldogan hunyják  be szemüket.
Egy ismerős alak lépett ki a tömegből, kétségbeesett arcával hívta fel magára a figyelmet. Haja csapzott volt, tekintete keresett valamit, aztán csalódottan térdre rogyott, és kezébe temette arcát. Akkor tört rám a felismerés.

/Zafír/

Amikor észheztértem, még mindig sajgott a fejem, szédültem. Már nem a zsákban voltam, egy sötét szobába zártak be, ahová aligha szivárgott be aprócska fény egy apró, rácsos ablakon. A zsákot a mellettem lévő porlepte ágyra, mintha valaki a nagy sietségben minden türelmét elvesztette volna, vagy csak egyáltalán nem érdekelte, hogy élek vagy halok-e. Az utóbbi valószínűbbnek tűnt. A helyiséget egy ismerős szag járta át, ami még inkább sajdította szívemet.
Elrontottam. Megint. Mindent. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem abban, hogy valaha is viszont láthatom a családomat, Viktát, és boldogan éljünk, mintha mi sem történt volna. Csalfa, vak remény...Maradj magadnak, bíztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál...
Nem tanulok a hibáimból, soha, nem még hogy elsőre. Mindig követem hiú ábrándjaimat, és nem gondolkodok reálisan, se nem következetesen. Túl sokat akartam, szinte mindent, de legalább Vikta maradt volna meg nekem, legalább menekülhettem volna el az aljas gyilkos elől, ki mindent megsemmisít, amihez a keze hozzáér. Két szék közül a pad alá estem.
Viktában megtaláltam azt, amire világéletemben szükségem volt - feltétel nélküli szeretet, elvárások nélküli odaadás, kétségek nélküli remény...És az esetek többségében optimizmus. Az egekbe emelt, hogy önbizalmat szerezzek, s addig nem engedett a mélybe, amíg nem érezte  magabiztosságom.
Engem a derűlátás messze elkerült, már csak abban reménykedtem, hogy nem kínoznak sokáig, gyorsan kioltják életemet. 
Zajt hallottam magam előtt, mélyen a sötétség tengeréből, ami belepte a szobát,elejétől egészen a végéig. Résnyire összehúztam a szemem, próbáltam kivenni az alakot a feketeségből, ami éppen nehézkesen felém közeledett. Nem volt nálam magasabb, de sokkal alacsonyabb sem, lassan botorkált, léptei bizonytalanok voltak. Testéből áradt a sár, a vér, és a fém szagának keveréke, amikor már csak tíz lépés lehetett köztünk, megcsörrent valami. Mintha egy láncot feszítettek volna meg, egy halk, fájdalommal teli vakkantás járta át a helyiséget. Annyi szenvedéssel volt tele, annyi reménytelenséggel, hogy hangjától kirázott a hideg. A sötét alak még pár lépést tudott közeledni, és pont rávetődött a fény. Egyszerre szomorodtam el, lepődtem meg, és örültem, mikor megláttam, kit rejt az árny.

Kutyasors - 8. fejezet

8. fejezet

Nyomtalanul

/Zafír/

Az orrom vadul kapkodott a levegőbe szagfoltok után, minden cselekvésemet az ösztöneimre hagytam. Mintha az életem múlt volna rajta, a düh, a bosszúvágy és a fájdalom íze felváltva keserítette meg a másodperceket. A torkomban egy hatalmas gombóc éktelenkedett, megnehezítve a dolgomat azzal, hogy a könnyeimmel is küszködjek, a lábaim ólom nehézzé váltak, a gyomromnak pedig már nem volt idegen az állandó görcs. 

Az emlékek ekkor sem hagytak nyugton, azok ösztönöztek, azok kínoztak, hogy tegyek valamit, nem hagyhatom ezt. Az ígéret szép szó...

Erőt vettem magamon, meglódultam, a nyakörvem kicsit visszarántott, de elszakadt. Rohantam, ahogy csak bírtam, az orrommal kerestem a jótevőnket, hátam mögül hangok szűrődtek be hangos gondolataim közé. Evelin kitartóan kiáltozta a nevem, már már zokogva, de amint átszeltem a tömeget, elvesztett szem elől. Lassítottam. 

A szívem két felé húzott. Vikta volt az egyik, aki hatalmas helyet foglalt el a szívemben. A szeme, amely csillogott, a mosolya, amely az arcán virított, lelkét pedig horzsolások tarkították, mégis a remény kialhatatlan tüze melegítette, szépsége az egész virágot beragyogta,s szeretet adott azoknak is, akikre sosem számíthatott. A kötél másik vége a családom volt. A testvéreimhez mindig is kötődtem, és megfogadtam, hogy nem fogom tétlenül végignézni, ahogy az az aljas ember csak úgy ártson nekik, és az egészen egy jóízűt nevessen.
Valakit meg fogok bántani. Úgy éreztem magam, mint egy szú. A létért belemászik a fába, és választania kell, hogy éhen hal, és nem tesz kárt a fában, vagy tovább él, de megöli a fát. Nem érezhet lelkiismeretet, hiszen nincs más választása. De mégis, milyen dolog feltenni magamnak a kérdést, hogy kit hagyjak cserben?
Lassú, de biztos lépteket diktáltam a kegyetlenség megtestesítője felé. Még nem láttam őt, csak egyre erőteljesebb lett a szag, ami alapján azonosítani tudtam, anélkül, hogy túl közel mentem volna hozzá. Amikor úgy éreztem, hogy kellő közelségben van, megálltam, füleltem.
- Eladó kutyák! Most olcsón 1000 Ft, a chipet és az oltásokat megkapták! Ha többet visz, engedek az árból! - a hitvány hangja átszelte a tömeget, úgy árulta a testvéreimet, mint valami élettelen árucikket, amelynek sem érzései, sem elvárásai nincsenek. Csak ennyi kellett, a tempót gyorsabbra váltottam, őrjöngéseim közepette vált előttem ketté a tömeg.
Ledermedtem. A szívem összeszorult, a gyomromat összefogó görcs pedig nem hogy engedett volna, hanem jéggé fagyott. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, hogy az aljas az utolsó kölyköt sózta rá valakire, az sem a testvérem volt. Reszketve álltam előtte - az ember, aki megvásárolta a kutyát már odébbállt -, semmit sem értettem. Mi történhetett velük...?
A jótevő rám szegezte a tekintetét. Először némi meglepődést véltem felfedezni az arcán, majd kaján vigyort öltött az arcára. Rám semmi sem hatott már, a lábam földbegyökerezett, még mindig képtelen voltam felfogni az egészet. Közeledni kezdett hozzám, először apró léptekkel, majd miután látta, hogy a szemem meg sem rebben, gyorsabb léptekre váltott. Minél közelebb lépett, annál inkább villantottam meg a fogaimat, és morogtam olyan agresszívan, ahogy csak tudtam, ám ez sem tántorította meg. Hozzám akart nyúlni, de amikor elég közel volt a keze, beleharaptam, a hitvány felkiáltott, én addig menekülőre fogtam.
Rohantam, ahogy tőlem tellett, amikor kikerültem a tömegből, minél messzebb akartam kerülni, de amikor nem láttam mögöttem semmit, lassítottam, majd megálltam. A szemem a tömeget fürkészte, nem tűnt fel újra a galád. Amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, sírni kezdtem. De ugyan már, kit érdekelne egy apró, jelentéktelen kiskutya könnye?
Aztán egy lépést hallottam a hátam mögül. A fejemet azonnal odafordítottam, de már késő volt. Hirtelen minden elsötétedett.