6. fejezet
Eljön majd egyszer az eső után a szivárvány is...
/Zafír/
A következő napok egyhangúan teltek. Vikta továbbra is képtelen volt utcán tartózkodni a fóbiája miatt - amiért nem is hibáztatom, hiszen nem tehet róla. Nem volt választási lehetősége, hogy ő akkor inkább nem akar ilyen betegséget. Úgy kell elfogadni, ahogy van, én pedig imádom minden egyes mozdulatát, szavát, ki nem mondott gondolatát.
Annyira szeretném támogatni, és együttérezni vele. De ez a legnehezebb. Hogy tudjak teljes lelki támaszt nyújtani, amikor elképzelésem sincs, miféle borzalmakat élhet át?
Most éppen az ágyán ül, és üres tekintettel mered maga elé. Hiába érzem érintését, amikor végigsimítja a bundám, de olyan érzésem van, mintha jéggé fagyott volna. Nincs benne életkedv a legkisebb nyomokban sem. Ilyenkor örülnék annak, ha tudnék olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvből, akkor talán nem lenne ilyen elkeseredett.
- Mondd, miért titkolták el előlem..? - hangja remegett, erőtlen volt. Annyi bánattal, annyi elkeseredettséggel, annyi csalódottsággal volt tele, hogy a hideg kirázott. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyire befordulni önmagába. - Furcsa érzés, hogy mások többet tudnak rólam, mint én magam. Undorító érzés. - szipogni kezdett, szeméből előbújt egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Közelebb bújtam hozzá, már-már kényelmetlen volt, de éreztetni akartam vele, hogy rám számíthat, amíg élek, nem fogom soha, de soha cserbenhagyni.
Aztán felkelt és az ajtóhoz sétált, megfogta a kulcsot, és elfordította egy kattanás kíséretében. Végig, rezzenéstelenül sütött az arcáról, hogy alig érzékeli, mit tesz, mintha alvajáró lenne. Tekintete üres volt, rosszat sejtettem.
Majd a polca felé vette az irányt. Lomhán botorkált el odáig, ott egy apró kis porcelánedényben kezdett matatni. Kivett egy apró tárgyat, de háttal állt, ezért nem láttam, csak hogy mozgatja a karjával, aztán világossá vált minden, amikor előtte csöpögni kezdett a vér.
Azonnal felpattantam, eluralkodott rajtam a pánik, a szívem hevesen dobogott, és olyan gyorsan értem oda mellé, mint soha máskor. Odarohantam, felugrottam két lábra, és azt a kezét fogtam meg, amely bántotta magát. Elejtette a tárgyat, majd meglepetten nézett rám. Amikor azt láttam, hogy nem tudom megfékezni ezzel sem, rögtön az ajtóhoz rohantam, kapkodva a mancsaimmal szinte képtelenség volt elfordítani a kulcsot, de amikor sikerült, vad ugatásba kezdtem. Torkom szakadtáig próbáltam felhívni a szülők figyelmét, választ azonban nem kaptam.
Egy perc múlva rohant fel az egyik családtag - a hangjáról ítélve az Apa volt - és berontott a szobába, azonnal odaloholt a lányhoz, akinek most már nem csak a haja tündökölt vörös színben. Vikta remegett, erőtlenül zokogott, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel, mégis túl gyors ahhoz, hogy felfogjuk, mégis miért csinálta. Aztán a másik szülő is megérkezett, odarohant a gyermekéhez, és forró öleléssel próbálta nyugtatgatni, reménykedve abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lánya elméletei az életéről megváltozzanak. Annyira, de annyira el akartam mondani neki, hogy ő is értékes - számomra a legértékesebb ember -, hogy ne keseredjen el, minden jobbra fordul, vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő, mégsem adják fel a harcot a létért. Akik éheznek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akik mellett bombák robbannak, és akiket lekötözve, gyógyszerekkel tömnek, hogy ne veszélyeztesse a saját, és a környezetében lévők életét...Ők is az életükért küzdenek, mintsem a halálukért.
Csak keservesen zokogtak, majd kivitték a szobából megmosakodni, de még akkor sem engedték el. Ketten ölelték át gyenge testét. Mégis miért kell egy ilyennek bekövetkeznie ahhoz, hogy felfogják, hogy a sebeket az idő csak összevarrja, de nem forrnak össze szeretet nélkül?
Annyira szeretném támogatni, és együttérezni vele. De ez a legnehezebb. Hogy tudjak teljes lelki támaszt nyújtani, amikor elképzelésem sincs, miféle borzalmakat élhet át?
Most éppen az ágyán ül, és üres tekintettel mered maga elé. Hiába érzem érintését, amikor végigsimítja a bundám, de olyan érzésem van, mintha jéggé fagyott volna. Nincs benne életkedv a legkisebb nyomokban sem. Ilyenkor örülnék annak, ha tudnék olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvből, akkor talán nem lenne ilyen elkeseredett.
- Mondd, miért titkolták el előlem..? - hangja remegett, erőtlen volt. Annyi bánattal, annyi elkeseredettséggel, annyi csalódottsággal volt tele, hogy a hideg kirázott. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyire befordulni önmagába. - Furcsa érzés, hogy mások többet tudnak rólam, mint én magam. Undorító érzés. - szipogni kezdett, szeméből előbújt egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Közelebb bújtam hozzá, már-már kényelmetlen volt, de éreztetni akartam vele, hogy rám számíthat, amíg élek, nem fogom soha, de soha cserbenhagyni.
Aztán felkelt és az ajtóhoz sétált, megfogta a kulcsot, és elfordította egy kattanás kíséretében. Végig, rezzenéstelenül sütött az arcáról, hogy alig érzékeli, mit tesz, mintha alvajáró lenne. Tekintete üres volt, rosszat sejtettem.
Majd a polca felé vette az irányt. Lomhán botorkált el odáig, ott egy apró kis porcelánedényben kezdett matatni. Kivett egy apró tárgyat, de háttal állt, ezért nem láttam, csak hogy mozgatja a karjával, aztán világossá vált minden, amikor előtte csöpögni kezdett a vér.
Azonnal felpattantam, eluralkodott rajtam a pánik, a szívem hevesen dobogott, és olyan gyorsan értem oda mellé, mint soha máskor. Odarohantam, felugrottam két lábra, és azt a kezét fogtam meg, amely bántotta magát. Elejtette a tárgyat, majd meglepetten nézett rám. Amikor azt láttam, hogy nem tudom megfékezni ezzel sem, rögtön az ajtóhoz rohantam, kapkodva a mancsaimmal szinte képtelenség volt elfordítani a kulcsot, de amikor sikerült, vad ugatásba kezdtem. Torkom szakadtáig próbáltam felhívni a szülők figyelmét, választ azonban nem kaptam.
Egy perc múlva rohant fel az egyik családtag - a hangjáról ítélve az Apa volt - és berontott a szobába, azonnal odaloholt a lányhoz, akinek most már nem csak a haja tündökölt vörös színben. Vikta remegett, erőtlenül zokogott, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel, mégis túl gyors ahhoz, hogy felfogjuk, mégis miért csinálta. Aztán a másik szülő is megérkezett, odarohant a gyermekéhez, és forró öleléssel próbálta nyugtatgatni, reménykedve abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lánya elméletei az életéről megváltozzanak. Annyira, de annyira el akartam mondani neki, hogy ő is értékes - számomra a legértékesebb ember -, hogy ne keseredjen el, minden jobbra fordul, vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő, mégsem adják fel a harcot a létért. Akik éheznek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akik mellett bombák robbannak, és akiket lekötözve, gyógyszerekkel tömnek, hogy ne veszélyeztesse a saját, és a környezetében lévők életét...Ők is az életükért küzdenek, mintsem a halálukért.
Csak keservesen zokogtak, majd kivitték a szobából megmosakodni, de még akkor sem engedték el. Ketten ölelték át gyenge testét. Mégis miért kell egy ilyennek bekövetkeznie ahhoz, hogy felfogják, hogy a sebeket az idő csak összevarrja, de nem forrnak össze szeretet nélkül?
