Kutyasors - 7. fejezet

7. fejezet

Pörög az idő...

/Zafír/

Vikta pár hét alatt rengeteget fejlődött. Az állandó rossz gondolatok lassacskán távoztak az elméjéből, s legyőzte a félelemtől való félelmét. Új hobbit talált magának, s amióta lekerült az állandó sötétítő az ablakról, sokkal barátságosabbnak tűnik a szobája. 

Nemsokára itt a december, az időjárás egyre hidegebb, minden reggel fehér réteg borítja a tetőket, az autókat, és a gyepet. Az utcában lévő lámpaoszlopokat kidíszítették, mindegyiken egy gyertya, vagy egy hópehely van, amelyek este fényáradattal halmozzák a lakókat. A ház is ráhangolódott a télre, és a közelgő Mikulásra, karácsonyra, újévre. Vikta a falát díszítette, itt-ott egy mikulássapka, hópehely, és én. Bebizonyosodott, hogy hatalmas tehetsége van a festéshez, mire a szülei megengedték neki, hogy minden ünnep előtt fessen pár motívumot a falra, legyen tele szép emlékekkel a szobája. Sokat mesélt nekem az előző évek karácsonyáról, és úgy éreztem, hogy a gazdám nagyon rendes ember. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen elkeseredettek néha a korabeli tinédzserek, ha nem esik a hó, és nem tudják egymást szétdobálni, viszont Viktánál ez ellentétesen működik. Hiába esett a hó, a szülei sosem engedték ki, hogy ne jöjjön elő a fóbiája, ha messzire elkószál, ezért csak az ablakból nézhette az örömmámorban úszó társait. Más gyerekek nagyon drága ajándékokat kérnek karácsonyra, ő csak azt, hogy hadd építsen egy hóembert, hadd játsszon ő is kint, hadd vesszen bele a hideg fehérségbe. Minden embernek más kell a boldogsághoz, neki ez volt a vágya.

A szülők sokkal nyíltabbak lettek felé, észrevették, hogy több figyelemre, és szeretetre van szüksége, és most meg is adták neki. Nem volt elzárkózás egymástól, a konfliktust pedig próbálták a legnagyobb mértékben kerülni. Visszatért a odafigyelés napsugara az örök elzárkózás világába. 

A család békéjének visszatérésével a gazdám elenged bármerre az Anyjával - Evelinnel -, ezért ma is elmentünk egy rövidke sétára. A karácsonyi vásár viszonylag elég korán kezdődött az üzletekben, Evelin pedig meg akarta nézni az új termékeket, válogatni szeretett volna, hogy mik kerülhetnek a fa alá.

A nő lassú tempót diktált, azelőtt is, mielőtt odaértünk volna a sétáló utcára - mert így hívják a zsúfolt utcát, amit különféle üzletek foglalnak keretbe. Hasonlított a múltkori látogatásunkhoz, de most a kirakatok boákkal, szaloncukorral, mikuláscsomagokkal voltak telepakolva. A nagy tömeg ellenére Evelin végig magabiztosan sétált, amiben semmi meglepő nem volt, de valamilyen oknál fogva tartottam attól, hogy az történik, mint a múltkori sétánknál...

Az épületek előtti standoknál árultak nyakláncokat, hotdogot, forraltbort, mézeskalácsokat, miegymást. Kíváncsian figyeltem, amikor valamilyen ismerős szag csapta meg az orrom. Nem étel szaga, nem valamilyen tárgy szaga, nem tudtam kötni semmihez sem.

Aztán emlékképek törtek rám, egy ismeretlen ember gonosz kacaja, ahogy az a személy lecsap egy kutyára egy feszítő vassal, az állat pedig vértől összetapadt bundájával terül el a földön. 

A mi "jótevőnk" itt ólálkodik a közelben.

Kutyasors - 6. fejezet

6. fejezet

Eljön majd egyszer az eső után a szivárvány is...

/Zafír/

A következő napok egyhangúan teltek. Vikta továbbra is képtelen volt utcán tartózkodni a fóbiája miatt - amiért nem is hibáztatom, hiszen nem tehet róla. Nem volt választási lehetősége, hogy ő akkor inkább nem akar ilyen betegséget. Úgy kell elfogadni, ahogy van, én pedig imádom minden egyes mozdulatát, szavát, ki nem mondott gondolatát. 
Annyira szeretném támogatni, és együttérezni vele. De ez a legnehezebb. Hogy tudjak teljes lelki támaszt nyújtani, amikor elképzelésem sincs, miféle borzalmakat élhet át? 
Most éppen az ágyán ül, és üres tekintettel mered maga elé. Hiába érzem érintését, amikor végigsimítja a bundám, de olyan érzésem van, mintha jéggé fagyott volna. Nincs benne életkedv a legkisebb nyomokban sem. Ilyenkor örülnék annak, ha tudnék olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvből, akkor talán nem lenne ilyen elkeseredett.
- Mondd, miért titkolták el előlem..? - hangja remegett, erőtlen volt. Annyi bánattal, annyi elkeseredettséggel, annyi csalódottsággal volt tele, hogy a hideg kirázott. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyire befordulni önmagába. - Furcsa érzés, hogy mások többet tudnak rólam, mint én magam. Undorító érzés. - szipogni kezdett, szeméből előbújt egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Közelebb bújtam hozzá, már-már kényelmetlen volt, de éreztetni akartam vele, hogy rám számíthat, amíg élek, nem fogom soha, de soha cserbenhagyni. 
Aztán felkelt és az ajtóhoz sétált, megfogta a kulcsot, és elfordította egy kattanás kíséretében. Végig, rezzenéstelenül sütött az arcáról, hogy alig érzékeli, mit tesz, mintha alvajáró lenne. Tekintete üres volt, rosszat sejtettem.
Majd a polca felé vette az irányt. Lomhán botorkált el odáig, ott egy apró kis porcelánedényben kezdett matatni. Kivett egy apró tárgyat, de háttal állt, ezért nem láttam, csak hogy mozgatja a karjával, aztán világossá vált minden, amikor előtte csöpögni kezdett a vér.
Azonnal felpattantam, eluralkodott rajtam a pánik, a szívem hevesen dobogott, és olyan gyorsan értem oda mellé, mint soha máskor. Odarohantam, felugrottam két lábra, és azt a kezét fogtam meg, amely bántotta magát. Elejtette a tárgyat, majd meglepetten nézett rám. Amikor azt láttam, hogy nem tudom megfékezni ezzel sem, rögtön az ajtóhoz rohantam, kapkodva a mancsaimmal szinte képtelenség volt elfordítani a kulcsot, de amikor sikerült, vad ugatásba kezdtem. Torkom szakadtáig próbáltam felhívni a szülők figyelmét, választ azonban nem kaptam.
Egy perc múlva rohant fel az egyik családtag - a hangjáról ítélve az Apa volt - és berontott a szobába, azonnal odaloholt a lányhoz, akinek most már nem csak a haja tündökölt vörös színben. Vikta remegett, erőtlenül zokogott, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel, mégis túl gyors ahhoz, hogy felfogjuk, mégis miért csinálta. Aztán a másik szülő is megérkezett, odarohant a gyermekéhez, és forró öleléssel próbálta nyugtatgatni, reménykedve abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lánya elméletei az életéről megváltozzanak. Annyira, de annyira el akartam mondani neki, hogy ő is értékes - számomra a legértékesebb ember -, hogy ne keseredjen el, minden jobbra fordul, vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő, mégsem adják fel a harcot a létért. Akik éheznek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akik mellett bombák robbannak, és akiket lekötözve, gyógyszerekkel tömnek, hogy ne veszélyeztesse a saját, és a környezetében lévők életét...Ők is az életükért küzdenek, mintsem a halálukért.
Csak keservesen zokogtak, majd kivitték a szobából megmosakodni, de még akkor sem engedték el. Ketten ölelték át gyenge testét. Mégis miért kell egy ilyennek bekövetkeznie ahhoz, hogy felfogják, hogy a sebeket az idő csak összevarrja, de nem forrnak össze szeretet nélkül?

Kutyasors - 5. fejezet

5. fejezet

A szülők meséje

/Vikta/Igazából nem értettem mi történik, szétvetett a félelem, a szorongás, a lábaim elzsibbadtak, úgy éreztem, hogy muszáj eltűnnöm innen. Csak rohantam, mintha az életem lenne a tét. Zafírt elvesztettem,de nem csak őt...A bizalmát, a szeretetét, újra visszatért a magány mindkettőnk életébe. Ez hozott minket össze, és ez is választ el minket. 

Amikor berontottam a házba, nem érdekelt, hogy Anyáék nem kelnek-e fel...Semmi sem érdekelt...

Becsaptam magam mögött az ajtót, felrohantam az emeletre, be a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, elráncigáltam a függönyt - olyan erővel, hogy elszakadt...- és beültem a sarokba, remélve, hogy senki sem lát. Még mindig ziháltam, és remegtem, de legalább másra is képes voltam - sírtam. Úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg. 

Mi a történt velem..? Ahogy kiléptem a házból, szorongtam, olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi lesz ha megtámadnak, mert itt sehol sem tudok elbújni, senki nem fog segíteni nekem...

- Vikta, engedj be! - Anya szánakozással, és némi dühvel vegyített hangja halálra rémisztett. Felkiáltottam.

- Lányom, kérlek...- Most Apa szólalt meg. A meglepettségtől tértem észhez. Itthon vagyok, biztonságban, itt megvédenek, nem történik semmi baj...

Feltápászkodtam, majd remegve az ajtóhoz sétáltam. Lassan elfordítottam a zárban a kulcsot, egy kattanással adta meg magát, jelezve a szüleimnek, hogy bejöhetnek.

Befutottam a szoba sarkába, megint, félve attól, hogy átvertek, és valaki más lesz az, aki bántani akar. Anyuék berontottak a helyiségbe, azonnal átöleltek, szívemet melegség öntötte el.

- Anya, Apa...mi ez az egész..? - miután kimondtam, akkor vettem észre, hogy alig volt hangom. A félelemtől mindennek lőttek. 

- Ülj le kicsim, elmagyarázzuk...- a szüleim leültek az ágyra, fejükkel intettek, hogy én is tegyem azt. 

- Már régóta el akartuk mondani neked....

/Zafír/

Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Tudtam, hogy Vikta nem szándékosan hagyott magamra, valami gondja van, amiről lehet még ő maga sem tudott. Ezért nem találtam semmi különöset a szobájában, hiszen nem érzi különcnek magát, azt hitte, ugyanolyan, mint a többi átlagos lány. Még mindig bennem égett riadt tekintete, hiánya savként marja a szívem. Azt hiszik az emberek, hogy mi, kutyák, nem tudunk ilyen rövid idő alatt hozzákötődni valakihez, de igazából ez csak felfogás kérdése. Hiszen ha nem kötődnénk a gazdánkhoz, nem keresnénk az utat hozzá, hogy újra együtt legyünk. Ez a tulajdonság öl meg minket, ez a legnagyobb "bűnünk", hogy hűségesek vagyunk, és sosem felejtünk.
Az utca zsúfoltsága nem változott, amióta a gazdám elrohant, csak behúzódtam az egyik sarokba, és vártam, hogy feloszoljon a tömeg, de eddig hiába vártam. Ideje volt elindulnom.
Az utat tudtam, szerencsém volt, hogy amikor a kezében vitt, akkor is figyeltem minden szagra, ami nem az emberekből áradt, és minden oszlopra, hogy miben más, mint a többi.
Hamar Vikta utcájához értem, a házat könnyen megismertem. Az ajtó nem volt nyitva, a csengő túl magasan volt, a kopogást pedig úgy sem hallották volna meg, így hát türelmesen vártam...Több óráig...De türelmes voltam...Hiszen szeret engem, és én is őt, nem veszíthetem el. Nem érdekel, ha beteg, ő akkor is az én gazdám...

/Vikta/
- ...hogy nem olyan vagy, mint a többi átlag ember. Már kiskorodban megtudtuk, amikor sok hiányzás után szorongani kezdtél az iskolában, csak itthon érezted magadat jól. Először csak azt hittük, hogy biztos elszoktál a szociális élettől, és nehezen megy visszaszokni, de be kellett látnunk, hogy ez nem csak erről szól. Elmentünk a háziorvosodhoz, beszámoltunk neki a tapasztalatainkról, ő viszont egy gyerekpszichológushoz küldött minket, azzal indokolva, hogy ez nem az ő hatásköre. Aztán elvittünk oda is, sokat beszélt veled, hogy megtudja, miért vannak ezek a dolgok, aztán amikor sokadszorra vittünk el, ott is szorongás tört rád. Ezután állapította meg a bajod...- Anya sóhajtott, majd Apára pillantott, hogy átadja neki a szót.
- Agorafóbiás vagy. 
A rosszullét kerülgetett, megfájdult a fejem, hirtelen minden olyannak tűnt, mint egy rossz rémálom, ahonnan nem lehet felébredni. Görcsbe rándult a gyomrom, a torkomban óriási gombócot éreztem, forgott velem a világ.
- Tehát papíron is őrült vagyok? - itt törött el a mécses...Anyu a vállamra tette a kezét, de ez sem segített. Mindenre gondoltam, csak erre nem, és rettenetesen fájt, hogy képesek voltak eltitkolni előlem valamit, ami javában csak engem érint - És erről miért nem szóltatok? Egyáltalán mit jelent az, hogy agorafóbiás vagyok?
- Ez a betegség nyílt tértől, nagy tömegtől való félelmet jelenti. Ezért lettél magántanuló, és ezért nem voltunk hajlandóak rád bízni bármilyen feladatot, aminek végrehajtása a fóbiáddal kerülne szembetűzésbe. - Apa elhallgatott, tekintetéről bűntudat, és szeretet sugárzott, aztán anya szólalt meg.
- Csak azt szerettük volna, hogy teljes életet élj...
- Hogy lehetne teljes életem, ha az egészet a szobám négy fala közt kell leélnem?? - felpattantam, és kiabálni kezdtem. - Ez így nem élet...Inkább élnék feleannyit, mint egy átlagos ember, de boldogan, gátlások nélkül...
Remegtem, fogalmam sem volt, hogy a félelemtől, az elkeseredettségtől vagy a dühtől. Zafírt akartam, senki mást, teljes életet, semmi mást. Zokogni kezdtem, jeleztem, hogy egyedül akarok lenni.
Anyáék megöleltek, és kimentek a szobámból. Végre teljesen egymagamban lehettem, a szobámba, amelyet biztos azért díszítettek ki ennyire mosolygós mesefigurákkal, hogy ne hagyjon el az életerőm. Perpillanatban úgy éreztem, hogy ez nem vált be...
Beültem a sarokba, a kezembe temettem az arcom. Nem érdekelt már semmi, az se, hogy vajon holnap újra kisüt-e a nap, vagy örök sötétségbe borul az életem, egyszerűen csak sírni akartam, kiadni magamból a csalódottságot, a hamis elméleteimet a jövőmmel szemben, mindent, ami nem volt igaz, és nem a boldogtalanságot tükrözte.

Kopogtak az ajtómon, az ijedtségtől felugrottam. A kint várakozó ember ezt meghallhatta, mert utána nyugtatóan megszólalt.
- Vikta, csak én vagyok az...-Anya volt. - Engedj be, valaki téged keres...
Rémület futotta végig a testem. Kiről beszélhet, mi van, ha el akar innen vitetni a betegségem miatt, vagy csak valamilyen régi barátom, de nem láthat így...
Aztán rájöttem, hogy túl sokat agyalok, Anyáék tisztában vannak, hogy mivel jár egy efféle fóbia, elvitetni meg nem fognak, mégis hova vinnének..?!
- Gyere.
Anya kinyitotta az ajtót. A félhomályban egy fekete foltot láttam a kezében, aztán láttam megcsillanni egy bilétát, amin egy írás volt. Zafír.
Felpattantam, és azonnal odarohantam, elvettem a kezéből, karjaimba zártam. Bundája hidegen érintette a karom, pedig kint kellemes idő volt, de igazából nem számított. Csóválta a farkát, a szívemben melegséget éreztem.
- Szeretlek kicsi kutyuskám...

Kutyasors - 4. fejezet

4. fejezet

Vannak dolgok...

Reggel kicsit bántam, hogy el volt húzva a sötétítő - a nap boldogan ragyogott, már-már vissza akarta hódítani a nyarat. Tudta, hogy nem sikerül, mégis addig próbálkozik, míg minden erejét elveszti. Ekkor jön a tél, hogy megünnepelje diadalát, konfetti helyett sűrű havazással.

Vikta felengedett az ágyra, hogy mellette aludjak, nagyon féltem, hogy valaki bánt, ezért minél szorosabban próbáltam hozzábújni. Voltam a lábánál, a mellkasánál, de úgy ébredtem, hogy a hátánál feküdtem, a fejem viszont a nyakára hajtottam. Nem volt ellene, inkább azt hajtogatta, hogy milyen aranyos vagyok, és biztatott, hogy nem fog bántani senki, mellette biztonságban vagyok. Majd megvéd, elvégre a gazdám. Még mindig remek érzés volt játszani a gondolattal, hogy igenis tartozom valakihez, aki nem a családom, de egy idő után már nem is számít, mert tiszta szívéből szeret.

Megmozdult. Felemeltem a fejem, tekintetemet rá szögeztem. Lassan kinyitotta a szemét, majd egy ásítás közepette nyújtózkodott, miután abbahagyta, és észrevett engem, hogy furcsán nézek rá, lágyan elmosolyodott.

- Nyugodj meg, én szeretni foglak életed végéig. - suttogta, majd amikor csóválni kezdtem a farkam, felült, kitárta karjait, és pedig odaszaladtam. Az ölelésétől olyan érzésem támadt, mintha a jéggé fagyott szívem kicsit elkezdett volna felolvadni. Imádtam ezeket a pillanatokat.

Felugrott, elszökdécselt az egyik szekrényig, vörös, derékig érő fürtjei lobogtak, arcáról izgatottság sugárzott. Kivett egy farmert, és egy ujjatlan vörös színű, fehér pöttyös inget, majd kapkodva felöltözött.

- Ezt nem szabadna, de lakat a szádon, ugye? - zavarodottan néztem rá, majd felnevetett. - Anyáék túlságosan aggódnak értem. Ki sem engednek a házból, már több éve, és fogalmam sincs miért. Magántanuló lettem, elvesztettem az összes barátomat, még boltba sem mehetek venni magamnak valamit, tehát most boltba megyünk, veszek neked tápot, játékokat, meg minden jót, oké? - mosolygott. Ez volt az a mosoly, amikor nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy bármi rossz valaha is történhet vele. Ez a vigyor kéne minden ember arcára. Elhúzta a sötétítőt, és vidáman bámulta az utcában sétáló embereket.

Aztán felkapott egy pulcsit, majd belebújtatott engem. Kinézett az ajtón, minden sötét volt, a szülei még nem keltek fel. Körbenézett, majd lábujjhegyen kiment, felhúzta a piros tornacipőjét, majd elindult az ajtó felé. Kilépett az utcára, november ellenére 20°C körül járhatott a hőmérséklet a tegnapi hideg vihar ellenére. Még látótávolságon belül volt a ház, de nem bújtatott ki a pulóveréből. S mintha meghallotta volna, mit gondolok, odasúgta: Még figyelhetnek, ha engem meglátnak, még jó, mert maximum beráncigálnak, de ha téged is, akkor soha többé nem találkozhatunk.

Lefordultunk egy forgalmas útra, szinte tolongtak az emberek, hogy lássák a boltok kirakatait. Volt élelmiszerüzlet, játékbolt, virágbolt, meg minden egyéb, és mindenből legalább kettő. Még mindig a ruhanemű takart, de a fejemet a nyakánál kidugtam, hogy ne maradjak le a részletekről. A bundám érintette a bőrét, és éreztem, hogy remeg, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem azért, mert fázik.

Betértünk egy olyan üzletbe, amelynek a kirakatánál kutyaruhák voltak, nyakörvek, pórázok, márkás tápok, kutyatálak, halak, csincsillák, tengerimalacok, hörcsögök külön ketrecekben. Felnéztem, a bolt falára ki volt írva nagy betűkkel: ÁLLATKERESKEDÉS.

A falakat frissen festették mogyorószínűre. Hiába száradt meg, a festékszag még mindig terjengett a nagy tömegben, rám a rosszullétet hozva. Kivett a pulóveréből, és letett a földre, rám akasztotta a pórázt, amit a zsebéből vett ki, majd benyitott.  Egy kis csengő jelezte az eladónak a jelenlétünket. A kint tolongó tömegnek alig egy százaléka volt ebben a kis helyiségben, mégis éreztem,  hogy a lány remeg. Ennek ellenére lassan odasétált a tápok polcához, levett egyet, majd a pénztárhoz vitte. Elővette zsebéből a pénztárcáját, s miközben vette ki az aprót, kiejtette az összeset a kezéből. Ránéztem, a tekintetét fürkésztem, pupillája kitágult, és vadul zihált, mintha kilométereket futott volna.

Majd mintha mennykő csapott volna bele, elejtette a pórázom, és kirohant az üzletből. Nem vitt magával semmit, se a tápot, se a pénzét, semmit. Hiába vakkantottam utána, mit sem ért, így hát kirohantam utána az ajtón, eszeveszettül ugattam, futottam utána, de mindhiába. A hangom nem hallotta meg, ő pedig elenyészett a tömegben. Azt hittem, sosem látom viszont.

Kutyasors - 3. fejezet

3. fejezet

Zafír

A fal színe a szeme árnyalatáéhoz volt hasonló - olyan, mint a kora tavaszi friss fű - telis-tele falfestményekkel, valahol egy messzire nyúló meggyfa szára, másutt pedig egy-két mosolygó mesefigura, ezeket magasabb, csaknem a plafonig érő szekrények és polcok szabdalták. Az ajtóval szemben volt egy ablak, amit sötétítő takart és a gyenge, őszi fényt sem engedte be. Ebből kifolyólag a szobát csak az erőtlenül világító, szinte már pislákoló csillár fénye ragyogta be. Az ablak mellett egy nagy ágy honolt, amit gazdája lelkesen megigazított még az érkezésem előtt, amellett pedig egy komód volt, azon pedig egy poros ébresztőóra. Ennek a komódnak az egyik fiókjába nyúlt bele Vikta, kezével keresett valamit, kihajigálva az összes útjában álló szemetet a földre, míg végül meglett a tárgy, ami után matatott. Egy kék színű nyakörv volt, pár helyen kicsit megkopva, nem sok erő kellett volna a szétszakításához, hozzá egy arany színű biléta kapcsolódott, amibe bele volt gravírozva egy név. Csak akkor tudtam elolvasni, amikor közelebb lépett hozzám.
- Már régóta a fiókomban rejtegetem ezt a nyakörvet. - a vörös hajú lány odalépett hozzám, letérdelt a földre, majd a nyakamba akasztotta. - Régóta akartam egy kutyát, egy társat, aki együttérez velem, még akkor is, ha bele se tudja képzelni magát a helyembe. - Itt nagyot sóhajtott - Kiskoromban kitaláltam magamnak egy képzeletbeli állatot. Egy kutya volt, egy apró, fekete kiskutyus, akit Zafírnak neveztem el.
Zafír. Fülemben csengett a nevem, ahogy kiejtette. Ránéztem, szemei csillogtak. Nem tudtam, hogy az örömtől, hogy számíthat valakire, vagy a bánattól, amiért én vagyok az a valaki.
- Vikta, gyere le, kész a vacsora! - a földszintről a lány anyja kiabált fel, az egyik, a szülők közül, aki képtelen volt őt boldoggá tenni.
- Rendben, mindjárt megyek. - visszanézett rám - Hozok neked valami harapnivalót, látom rajtad, hogy majd' éhen halsz. - elmosolyodott. Elragadó volt a mosolya, úgy ahogy mindene. A szeme, a léptei, a hangja...
Amíg lement, tüzetesebben átvizsgáltam a szobát. Miről beszéltek a szülei, miért lenne szüksége több figyelemre, mint más gyereknek?
Felugrottam az ágyra, átnéztem a polcokat, semmi különleges dolgot nem találtam. Végig mindegyiken a korosztályának megfelelő könyvek hevertek, az üres helyeket pedig porcelánfigurák fedték be. Az ágynemű szokásos rózsaszín virágmintás volt, amelyet minden második lánynál fel lehet fedezni. Nem voltak gyógyszerek, amelyek valamilyen betegségre utaltak volna, semmi ilyesmi. Minden teljesen normális volt.
Ekkor nyílt az ajtó. Vikta lépett be rajta, széles vigyorral az arcán, amint meglátott engem az ágyán ülve, kezében egy kisebb tál volt, a másikban pedig egy tányér, amelyből áradt az étel illata. Becsukta az ajtót, kulcsra zárta, majd lerakta a tálam, hívott, hogy megetessen. Rossz érzésem támadt. Bevillantak a képek az idegenről, aki az élelemmel csalt minket csapdába...
Gyorsan próbáltam elfelejteni az előbbi gondolataim, majd leugrottam az ágyról, lassan, lopakodva indultam felé. Végig figyelt, türelmesen várt. Amikor csak pár lépés választott el minket, odanyúlt, és végigsimította a bundám. Érintésétől megborzongtam, de nem menekültem el, inkább gyorsabb tempóra váltottam. Kiöntötte az ételt a tálamba, majd engedte, hogy egyek. Nagyon jól esett a törődés, a gondolat, hogy léteznek még azok a bizonyos jótevők, akikről Anya mesélt, a jóllakottság érzete. Fél szemmel ránéztem, tekintetéből sugárzott a szeretet, szívet melengető gondolat futott végig a fejemben:
Megtaláltam a gazdám.