11. fejezet
Ha már erős a szellem
/Vikta/Az ajtón kilépve megcsapott a hideg levegő, borzongás futott végig a testemen. Fogalmam sem volt, hogy a fóbiám miatt van, vagy azért, mert fázok, de igazából nem is érdekelt. A sors így határozott, és én már egyszer megfogadtam, nem fogom tétlenül otthon a szobám sarkában üldögélve végignézni, ahogy mások elveszik tőlem a számomra fontos személyeket. Zafír beletartozik ebbe a körbe.
Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.
Miután elhagytam az utcánkat, újra ismerős érzésem támadt. Reszketni kezdtem, de nem fordulhatok vissza, nem szabad feladnom, ha elég erős vagyok hozzá, legyőzhetem ezt a félelmet.
De vajon elég erős vagyok-e hozzá...
Az utcában, üzletek közt, ahol máshol a tömeg őrjöng, most kihalt volt a terület. A rettegésem nem csillapodott, de nem is erősödött. Meg fogod csinálni, nem vagy elmebeteg.
Igazából nem is voltam az. Ez csak egy fóbia, minden embernek van valami, hát nekem ez, nem kell ennyire komolyan vennem. Úgy tudom legyőzni, ha szembenézek vele.
Az út közepén egy lámpaoszlop állott, mindig ő világította meg ezt a keskeny részt, most mégsem égett. Egyedüli fényt pár csillag jelentett, amelyet nem takart el egy felhő, és a Hold, amely szorgosan tükrözte vissza a Nap fényét. A macskakövekben megbotlottam, a térdemre estem, pont egy nagyobb kavicsra, amitől hatalmas fájdalom nyilallt a lábamba. Ha bármi történik, nem fogok tudni elmenekülni. A gondolattól remegni kezdtem. Ha sikítozni kezdek, senki nem fog kirohanni, azt hiszik megőrültem, ha valaki meg akar ölni, akkor nem fogja senki sem meggátolni a cselekedetét...
Nem láttam el messzire, de ahhoz épp eléggé, hogy lássam, amint egy csuklyás alak felém közeledik, a kezében szorongatva valamit...
/Zafír/
El kell oldoznom a testvérem, méghozzá hangtalanul. Nem is olyan könnyű a feladat, mint első ránézésre tűnt, és én sem a kreativitásomról vagyok híres, viszont most gondolkodnom kell. Mint egy embernek.
A testvéremre néztem, elgyötörtség helyett várakozást és izgalmat láttam a tekintetében. Fogalmam sincs, mi a titka, hogy ilyen helyzetben optimista bír lenni.
Aztán bevillant egy ötlet. Elmagyaráztam neki, s még öröm is villant a szemében. Hihetetlen.
- Gyere közelebb egy kicsit! - kértem határozottan.
Vonakodva, de tett még közelebb hozzám pár lépést. Megállt velem szemben.
- Lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz, na de mindent a szabadság érdekében. - ráléptem a láncra, és fogni próbáltam, ahogyan csak tudtam - Nos, mire vársz? - várakozóan félrebillentettem a fejem.
Egy másodpercig kérdőn nézett rám, majd megértette, és megpróbált kibújni belőle. Sikerrel járt, azonban a lánc nagy csattanással hullott a földre.
- Hangosabban nem megy? - egy dühös pillantást vetettem rá, majd fülelni kezdtem. Nem hallatszott léptek zaja, sem beszéd, sem suttogás. Kint kínzó csend uralkodott. - Indulnunk kell.
/Vikta/
A szívem majd' kiugrott a helyéről, alig kaptam levegőt. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Aztán valami megvillant, egy türkizkék szempár tűnt ki a sötétből. Olyan világos volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy egy démoni lény áll előttem. Becsuktam a szemem, a kezemmel takartam el az arcom, nem akartam többet látni.
Nem történt semmi. Nem szólalt meg, megállt előttem, nem ért hozzám. Félve vettem el a kezemet a szemem elől.
Egy fiú állt előttem. Cipője gesztenyebarna volt, bordó színű farmere lógott rajta, fekete pulóverét fehér varrások szabdalták. Bőre szinte fehér volt, mégis élettel teli és sértetlen, száját vékony vonallá préselte össze, szeme ragyogott, aranyszőke haja csillogott. Mintha körülöttünk hirtelen minden kivilágosodott volna, tisztán láttam mindent. Mosolyra húzta a száját.
- Ennyire félelmetes vagyok? - a hangja mély volt, nyugalmat sugallt. Ezt azért mondhatta, mert látta, hogy rettegtem tőle. Vagyis nem tőle, csak a jelenléte következményétől. Közelebb lépett, majd lehuppant mellém, csuklyáját nem vette le a fejéről. - Mit keresel kint egyedül ilyenkor, hercegnő?
- Hercegnő?? - hitetlenkedve szólaltam meg, figyelembe sem véve kérdésének lényegét.
- Ki vagy? Nem igen látlak errefelé, most költöztél ide? - már nem remegtem, nem éreztem félelmet, semmit. Érdeklődést véltem felfedezni a szemében.
- Magántanuló vagyok, és szólíts csak Viktának. - nehéz volt megállni, hogy ne remegjen a hangom, de ez egyáltalán nem a fóbiám miatt volt. - És te?
- Leó vagyok, tizenhárom éves, két napja nem ittam...- az arcomra kiült a meglepettség, ezért folytatta - ...tejet.
Felnevettem. Elmosolyodott. Tetszett a mosolya.
- Miért ijedtél meg tőlem ennyire? - mélyen a szemembe nézett. Mintha mindig más színű szempár lenne, amikor először megláttam, türkizkék volt, máskor inkább kék, most pedig zöldbe nyúlt át. Mintha nem emberi lenne.
- Nem ijedtem meg. - hazudtam - Csak fáztam. - sokkal jobb válasznak bizonyult ez, nem hinném, hogy már most el kéne kergetnem a problémáimmal.
Lehúzta a cipzárt, majd lehámozta magáról a pulóvert. Szürke, kicsit V alakban kivágott póló volt rajta, feszes, rettentően jól állt neki, izmai jól kivehetőek voltak. A rövid ujjú látványától szinte fáztam. Odanyújtotta az anyagot.
- Nem fogsz tüdőgyulladást kapni? - átvettem, de nem vettem fel. Elmosolyodott.
- Dehogy, már melegem volt. - végignézett rajtam, mint amikor először meglátott. Elpirultam. - Vedd csak fel, nehogy megfázz, hercegnő.
/Zafír/
Az ajtóhoz lopakodtunk, résnyire nyitva volt, kint sötétség uralkodott. A szívem őrült tempóban dobogott, gyomrom görcsbe rándult.
- Lehet, hogy nem hízelgő gondolat, de ha meghalunk, legalább megpróbáltuk, Zafír. - a testvérem a hátam mögött állt, nézte, mit csinálok.
- Azt tudom, de nem meghalni jöttem ide, azt te is tudod. - tudom, hogy ez a lehetőség is fennállt, de ha egyetértettem volna vele, lehet csorbult volna az optimizmus a szívében, én pedig ezt legkevésbé sem akartam.
Kilöktem az ajtót, nyikorogva adta meg magát. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak mentem, amerre az ösztöneim súgták.
Mert az ösztöneimnek igaznak kell lennie.
Elvileg.
De most nem volt időm ezen gondolkodni, léptek hangját hallottam a hátunk mögött.
- Apaaaaa, te vagy az? Nem tudok aludni... - egy kislány hangja ütötte meg a fülemet. Ha a kislány itt van, az apja is itt van, és akkor vége mindennek.
- FUTÁS! - kiáltottam a testvéremnek, majd elindultunk egy folyosón. Felágaskodtam, pont elértem a kilincset, kinyitottam az ajtót.
Sikerült! Az ajtó túloldalán a város fényei, a hideg, a benzin szaga, és kósza emberek fogadtak. Egy körforgalomnál voltunk, ha jól sejtem, három utcányira van innen Viktáék háza. Rohantam, ahogy csak bírtam, a testvérem pedig a sarkamban loholt.
Láttuk magunk mögött a rablót, de nem érdekelt minket, mi gyorsabbak voltunk, és már közel a cél.
Pár perc múlva már láttuk az üzletek utcáját, a hátunk mögül pedig eltűnt a kergetőnk. Nem lassíthattunk, de már szúrt a szívem, és a testvérem arca is fájdalomtól torzult el.
Befordultunk, a lámpaoszlop mellett láttunk két alakot. Egymáshoz voltak bújva, bizonyára a hideg miatt, de amikor Vikta meglátott minket, felpattant, kis idő múlva pedig a mellette lévő ember is.
Alig hiszem el.
Odarohantam hozzájuk, a testvérem is így tett, én Viktához, ő pedig a másik alakhoz.
- De aranyosak! - mondta a fiú. Viktára néztem, csak mosolygott, és soha nem láttam ilyen vidámnak.
És ekkor valami fehér kezdett el hullani az égből, ami lassacskán beborította a földet.
Azt hiszem, ez a boldogság jele.
