10. fejezet
Téves nézetek
/Zafír/
A következő percek történéseit alig fogtam fel. A fény mintha elárasztotta volna a szobát, úgy törtek rám az emlékek a sötét alakkal kapcsolatban. Szemei világosbarnán égtek, mintha egy napsütötte sivatag tárult volna elém, sírni nem sírt, mégsem ragyogott a boldogságtól. Bundája zsemleszínű volt, tiszta és gondozott, orra pedig izgatottan járt. Pórázzal volt kikötve egy szék lábához, amit ő nem tudott volna elrántani magával a szabadság érdekében.
- Már azt hittem, megölt titeket az az alávaló idegen! - a testvérem állt ott előttem, egy az öt közül, de szívemet így is hatalmas öröm járta át, a meglepetéstől még mindig erőtlen volt a lábam.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - izgatottságában még mindig szagolgatott, de nem foglalkoztam ezzel különösképpen. Érdeklődő tekintetemet látva folytatta - Egyedül csak én maradtam a testvéreim közül - itt egy kicsi szomorúságot olvastam le a tekintetéről, de hamar elillant.
- Bántotta őket? - kérdeztem. Akaratom ellenére is megremegett a hangom.
- Odaadta őket más-más családoknak - elkomorodott - Egyedül én maradtam és fogalmam sincs mi a terve velem. Azt hittem, már sosem láthatlak viszont...
- Megígértem, hogy eljövök - szeme csillogni kezdett. Elgondolkodtam, hogy az ígéretem nincs teljesen megvalósítva és lehet, hogy soha nem is lesz. - Meg kell szöknünk innen - mondtam inkább.
- Te megőrültél? - arcáról őszinte meglepettség sütött - És mégis hová mennénk?
- Haza. - feleltem határozottan, majd közelebbről szemügyre vettem a nyakörvét.
/Vikta/
Bekísértem Anyát a házba, még mindig remegett, hiába nyugtatgattam. Leültettem a nappaliba, s kimentem főzni neki teát, majd a kezébe adtam a bögrét, meleg érintése - látszólag - jó hatással volt rá. Megkértem, hogy meséljen el mindent. Kezében egy kék valamit szorongatott.
- Hiába kerestem...egyszerűen nyoma veszett...- miután befejezte, újra zokogni kezdett. Győzködtem, hogy semmi baj, majd előkerül, de persze örültem volna, ha valaki engem is vigasztalna. Küszködtem a könnyeimmel, de sikerült megállnom, hogy ne remegjen a hangom.
- Ne emészd magad! - megöleltem - Inkább menj fel, pihend ki magad! - először tétovázott, majd egyetértően felkelt, én pedig felkísértem a szobájába. Még mindig alig hittem el, hogy Zafír itt hagyott minket. Mire vágyhatott? Kalandra? Szabadságra? Egy jobb életre nélkülem?
Amikor Anya állapota már nem volt kritikus, elsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, majd nekitámaszkodtam. A szemem égett, torkomban pedig gombóc keletkezett, ami az utóbbi napokban már egész megszokott volt, az okai viszont mindig változók.
Hogyan tudnám megkeresni? Mi van, ha nem talál haza? És ha elüti az autó..?
A kérdések megfájdították a fejemet. Nem is bántam volna, ha tudtam volna rájuk a választ.
A szoba barátságos kinézete gyorsan elillant, sőt, boldogság és remény helyett bezártságot és magányt sugárzott. Zokogni kezdtem, halkan, hogy Anya ne hallja meg, és ne érezze magát hibásnak érte. Hiszen Zafír okos, mindennek amit csinál, annak oka van. Ha elszökött, és nem jött vissza, akkor nem is akart visszajönni.
A gondolattól megborzongtam.
Nem ülhetek itt tétlenül, gondoltam, mintha nem tudnék semmin sem változtatni.
Felugrottam, lesétáltam az emeletről, felvettem a cipőm és a kabátom, majd kimentem mit sem sejtve a nagyvilágba...
Igen, elég nagy késés volt ezzel a résszel, csak itt volt a karácsony is, sok rajzot kellett még befejeznem ajándékba, és volt, hogy minden kreativitásom cserben hagyott. Viszont most kész lett, remélem elnyeri a tetszéseteket, és próbálok majd minél gyakrabban kirakni részeket.
Jó olvasást:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése