Kutyasors - 9. fejezet

9. fejezet

Merengő

/Zafír/

Az idegen - nem kellett sokat szimatolnom a levegőben, hogy megtudjam, ki az - egy zsákba rakhatott bele, ahol az erőfeszítéseim után fogytán volt a levegő. Megpróbáltam más képességemet használni, veszettül ugatni kezdtem. Egy ideig nem reagált, majd éreztem,hogy a zsák felfelé halad. 

- Kussolj már be, hülye dög! - ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem, mielőtt egy hatalmas ütéstől elvesztettem az eszméletem.

/Vikta/

Kicsit aggódtam Zafír miatt. Nem mintha nem bíztam volna meg Anyában, csak furcsa érzésem támadt, ami kicsit megijesztett. Próbáltam nem figyelni rá, de kínzásától sírni tudtam volna. 

Emlékszem arra az estére, amikor először találkoztam vele. Anyáék megint veszekedtek, és már kezdtek elfajulni a dolgok, amikor kiültem az ajtó elé levegőzni, de legfőképpen sírni. Sírni azért, mert az életem nem éppen nevezhető átlagosnak. 

Akkor bújt elő ő, a csillogó fekete bundájával, gyönyörű világosbarna szemével, s odajött megvigasztalni - vagy legalább is azt érte el vele. Egy ütés helye éktelenkedett az oldalán, de annyi erő volt benne, hogy észre sem vette egy idő után, s könnyen eltűnt a nyoma. Jobban megismertük egymást, és remek érzés volt valakinek elmondani, hogy mi bánt, ha még nem is érti, vagy nem tud rá választ adni. Amikor pánikrohamom lett az utcán, akkor is hazatalált, és mintha érezte volna, hogy nem tehetek erről az egészről. Aztán szembesítettek a betegségemmel a szüleim, olyan érzésem volt, hogy mindenki elárult, és a támaszt, amit Zafír nyújtott, az eszem, és a lelkem kevésnek titulált. Amikor szívem a halál felé húzott, ő kért segítséget, megmentette az életem. Az emberek, akik utálják a kutyákat, azt mondják, hogy csak etetni kell őket, viszont másra képtelenek. Ha ő nem lenne, már én sem lennék.
A gondolat furcsa érzéssel töltött el, kicsit összerezzentem, úgy éreztem, alig van levegő a szobámban. Hátrafordultam, elhúztam a sötétítőt, s kinyitottam az ablakot. Kipillantottam, tüdőmet immár tiszta levegő járta át, nyugalom töltött el, amikor az utcán lévő embereket láttam. A gyerekek nevetve futkároztak, a felnőttek mosolyogva mesélték el legnagyobb gondjaikat is, az idősek pedig egymásnak dicsekedtek az unokákról. Egyiket sem aggasztotta, hogy vajon mit hoz a holnap, hogy lehet akkor látták egymást utoljára. De mégis miért idegeskedtek volna rajta? Úgy éltek, ahogy mindig is szerettek volna, s ha utoléri őket a halál, akkor is boldogan hunyják  be szemüket.
Egy ismerős alak lépett ki a tömegből, kétségbeesett arcával hívta fel magára a figyelmet. Haja csapzott volt, tekintete keresett valamit, aztán csalódottan térdre rogyott, és kezébe temette arcát. Akkor tört rám a felismerés.

/Zafír/

Amikor észheztértem, még mindig sajgott a fejem, szédültem. Már nem a zsákban voltam, egy sötét szobába zártak be, ahová aligha szivárgott be aprócska fény egy apró, rácsos ablakon. A zsákot a mellettem lévő porlepte ágyra, mintha valaki a nagy sietségben minden türelmét elvesztette volna, vagy csak egyáltalán nem érdekelte, hogy élek vagy halok-e. Az utóbbi valószínűbbnek tűnt. A helyiséget egy ismerős szag járta át, ami még inkább sajdította szívemet.
Elrontottam. Megint. Mindent. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem abban, hogy valaha is viszont láthatom a családomat, Viktát, és boldogan éljünk, mintha mi sem történt volna. Csalfa, vak remény...Maradj magadnak, bíztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál...
Nem tanulok a hibáimból, soha, nem még hogy elsőre. Mindig követem hiú ábrándjaimat, és nem gondolkodok reálisan, se nem következetesen. Túl sokat akartam, szinte mindent, de legalább Vikta maradt volna meg nekem, legalább menekülhettem volna el az aljas gyilkos elől, ki mindent megsemmisít, amihez a keze hozzáér. Két szék közül a pad alá estem.
Viktában megtaláltam azt, amire világéletemben szükségem volt - feltétel nélküli szeretet, elvárások nélküli odaadás, kétségek nélküli remény...És az esetek többségében optimizmus. Az egekbe emelt, hogy önbizalmat szerezzek, s addig nem engedett a mélybe, amíg nem érezte  magabiztosságom.
Engem a derűlátás messze elkerült, már csak abban reménykedtem, hogy nem kínoznak sokáig, gyorsan kioltják életemet. 
Zajt hallottam magam előtt, mélyen a sötétség tengeréből, ami belepte a szobát,elejétől egészen a végéig. Résnyire összehúztam a szemem, próbáltam kivenni az alakot a feketeségből, ami éppen nehézkesen felém közeledett. Nem volt nálam magasabb, de sokkal alacsonyabb sem, lassan botorkált, léptei bizonytalanok voltak. Testéből áradt a sár, a vér, és a fém szagának keveréke, amikor már csak tíz lépés lehetett köztünk, megcsörrent valami. Mintha egy láncot feszítettek volna meg, egy halk, fájdalommal teli vakkantás járta át a helyiséget. Annyi szenvedéssel volt tele, annyi reménytelenséggel, hogy hangjától kirázott a hideg. A sötét alak még pár lépést tudott közeledni, és pont rávetődött a fény. Egyszerre szomorodtam el, lepődtem meg, és örültem, mikor megláttam, kit rejt az árny.