Kutyasors - 2. fejezet

2. fejezet

Van mégis csillagfényű álomvilág...

   Minden lépésemet mintha egy-egy súly nehezítette volna meg, egy csiga sebességével vetekedett a mozgásom. Anya már nincs többé. A testvéreim eltűntek. A gondolatra lelkem összeszorult, izmaim megrándultak. Az utca már üres volt, egyedül a viharos szél kísért, cikázva pár fa és az épületek között. 

Az eső nem volt hajlandó csillapodni, inkább még jobban ráeredt, megnehezítve a haladásom, és átáztatva a bundámat, amitől fázni kezdtem.

Bal oldalon az egyik ház ablakából kiáramlott egy kicsi fény, ami nagyon kíváncsivá tett. Egy fém kuka mellett pár kartondoboz állt, amiken fel tudtam ugrani, hogy belássak az ablakon. 

Egyszerű kis szoba volt, amit láttam, velem szemben egy kandalló állt, a tűz ropogása nyugalmat sugárzott, ám ebben a családban nyoma sem volt a nyugalomnak. 

Egy középkorú férfi az egyik kanapéban ült, kezében egy keskeny, téglalap alakú eszköz, amiből ugyanúgy fény áramlott, és furcsa hangokat adott ki, mintha ugrálnának egy nagy adag zselén. Szemüvegéről hiába tükröződött vissza annak a furcsa tárgynak a fénye, képtelen voltam bármi formát kivenni belőle. 

Egy nő vele szemben állt, először türelmesen nézte, mit csinál a férfi - aki úgy néz ki, hogy a párja - majd beszélni kezdett, azonban a jó fülem ellenére így sem értettem pontosan mit mondott. 

Már megint a telefont nyomkodod? A lányodhoz hozzá sem szóltál a minap, pedig pontosan tudod...(blablabla, nem értettem mit mondott, hiába figyeltem.)...szüksége van mindkettőnkre! 

Asszony, hagyj békén, mindjárt megdöntöm a rekordomat, utána meghallgatom az idegesítő dumádat!

Ilyenkor az asszony kikapta a kezéből azt a téglalap alakú tárgyat - ami ezek szerint egy telefon -, levágta a földre, az eszköz pedig használhatatlanná vált. A férj arcán a meglepődés uralkodott, de csak alig pár másodpercig, és helyét átvette a mérhetetlen düh, és a gyűlölet.

Hirtelen felpattant, szembenézett a feleségével, a szemkontaktus rövid volt, a férj felemelte a kezét és erősen pofon vágta a nőt, ő pedig azonnal sírva fakadt, és elrohant. Hogyan él mostanság a romboló emberiség?

Zajt hallottam a bejárati ajtó felől. El kell tűnnöm innen, mielőtt azt teszik velem, amit Anyával. 

Gyorsan leugrottam a dobozokról, de megtorpantam. Halk sírást hallottam, egy lány őszinte sírását. 

Ez így nem helyes, nem hagyhatom itt, egész életemben érezném a bűntudatot, hogy cserbenhagytam valakit, akinek szüksége lett volna a segítségre. 

Lassan elindultam a zaj forrása felé, amikor már tisztán láttam a lányt egy bokor mögül, balszerencsémre a legszárazabb falevelekre sikerült rálépnem, amivel felkeltettem az ember figyelmét. Szinte a lélegzetem is visszafojtottam, amikor hozzám szólt.

- Ki van itt? - egy rövid időre abbahagyta a sírást, de amikor nem reagáltam a kérdésre, újra szólt, de most már hangosabban,  rövid mondata zokogásba fulladt - SZÓLALJ MÁR MEG!

 Nem ácsoroghattam tétlenül, kilopakodtam ellenségem felé, akit megsajnáltam, amiért ártatlanul nem kaphatta meg a boldogságot, és a feltétel nélküli szeretetet. A szívem a torkomban dobogott, olyan sebességgel, mint egy gyorsvonat, lépteim lassúbbak voltak mint valaha, mintha ólom lett volna a lábaimon, gyomrom összeugrott. Körmeim halkan kopogtak az aszfalton, a lány elhallgatott, figyelt. A bokor legutolsó levele sem takart már, amikor megtettem az utolsó félő lépéseket az ember felé. Egy alacsony termetű lány volt, gyönyörű rézvörös fürtökből álló haja szinte izzott a gyenge lámpa fényében. Szeme és orra megdagadt a sok könnyhullatástól, de amikor meglátott, annyira meglepődött, hogy még sírni is elfelejtett. Csak némán bámult rám, majd amikor erőt vett magán, újra megszólalt.
- Te is egyedül vagy, ugye? - szemeit rám szegezte. Különös zöld színe volt. A pupillája után erős sárga következett, azt követte a halvány türkizkék, a sort pedig egy vékony vonalban olajzöld követte. Amikor felvetette a kérdés leforgottak előttem az eddigi események. Mint egy filmet, vetítette le az agyam, hogy a lelkem beforratlan sebeit feltépje. Kicsordult a könnyem. Közelebb léptem hozzá, közben figyeltem ő hogy reagál. Várakozóan nézett rám, ezért elindultam feléje, nem ijedt meg, szemei megnyugtatóan hatottak rám. Gyorsabb tempóra váltottam, és odamentem mellé. Rám nézett, majd lehajtotta a fejét.
- Még fel sem nőttünk, de már most sem képesek elfogadni minket. Nem tudom, hogy te hogyan lettél magányos a nagyvilágban, de biztos lehetek benne, hogy téged is elárultak.
Igazad van. Ez közös bennünk.
- Más gyerekek méregdrága telefont, rengeteg, csöppet sem olcsó ruhát kérnek a szüleiktől. Én egyedül a nyugalmat kértem, azt, hogy boldogak lehessünk. Hogy mindennap, amikor felkelek, Apu elsüssön egy fárasztó viccet, ami egyáltalán nem vicces, de nevetek rajta, mert ő olyan átéléssel mesélte, hogy semmiképp nem akarnám megsérteni őt. Amikor itthon próbálom megérteni az iskolai tananyagot, Anya magyarázza el nekem, és általa érthessem meg az egészet. Szinte még az is hiányzik, hogyha rosszat csinálok, akkor rám szóljanak, hogy nem, azt nem úgy kell, vagy azt nem szabad. Hogy úgy haljak meg, hogy ők nem fognak ártani egymásnak, és boldogan élnek tovább. De mostanában nem is szólnak hozzám. Apu telefonozik egész álló nap, amikor éppen nem dolgozik, vagy nem tévézik, Anya pedig vele veszekszik, amiért nem foglalkozik velem. Mindennap félek, hogy nehogy egy veszekedés tragédiába torkolljon, amikor késő este az hallatszik fel a szobámba, hogy "ha miattad fog meghalni a gyerek, elvágom a torkod", "ha nem változtatsz a viselkedésen, beadom a válópert". - újra elsírta magát. Hihetetlen mennyire cserbenhagyják őt. Hiszen minden embernek szüksége van arra, hogy valakit szeressen, és valaki őt szeresse. Ez adja a lelki egyensúlyt.
- Szükségem van valakire, aki meghallgat, de amiért nem járok el itthonról sehova, nem ismerek senkit. - éppen, hogy kimondta egyet vakkantottam. Itt vagyok neked, segíthetek. Tudom mit érzel, a magány egy betegség, amit ha elkapsz, csak egy ellenszer van, a feltétel nélküli szeretet.
- Szükségem van rád. Beszélhetek veled, igaz, hogy nem szólsz vissza, de legalább nem fojtom magamba, mi bánt. Mit gondolsz, el tudnál viselni? - válaszul vakkantottam, amit egy farkcsóválással tettem határozottabbá.
- Rendben, akkor gyere! - felemelt, és berakott a pulcsija alá. A ruhanemű melegített, aminek átfagyott testem végtelenül örült. Nem láttam semmit, csak az ajtó nyílását és csukódását hallottam, éreztem a készülő vacsora illatát, amitől jelentőségteljesen a tudtomra adta a gyomrom, hogy egy ideje már éhezik.
- Egyébként Vikta vagyok. - lehúzta a cipzárt, majd kiemelt a ruha alól - És ez itt a szobánk!