Kutyasors - 3. fejezet

3. fejezet

Zafír

A fal színe a szeme árnyalatáéhoz volt hasonló - olyan, mint a kora tavaszi friss fű - telis-tele falfestményekkel, valahol egy messzire nyúló meggyfa szára, másutt pedig egy-két mosolygó mesefigura, ezeket magasabb, csaknem a plafonig érő szekrények és polcok szabdalták. Az ajtóval szemben volt egy ablak, amit sötétítő takart és a gyenge, őszi fényt sem engedte be. Ebből kifolyólag a szobát csak az erőtlenül világító, szinte már pislákoló csillár fénye ragyogta be. Az ablak mellett egy nagy ágy honolt, amit gazdája lelkesen megigazított még az érkezésem előtt, amellett pedig egy komód volt, azon pedig egy poros ébresztőóra. Ennek a komódnak az egyik fiókjába nyúlt bele Vikta, kezével keresett valamit, kihajigálva az összes útjában álló szemetet a földre, míg végül meglett a tárgy, ami után matatott. Egy kék színű nyakörv volt, pár helyen kicsit megkopva, nem sok erő kellett volna a szétszakításához, hozzá egy arany színű biléta kapcsolódott, amibe bele volt gravírozva egy név. Csak akkor tudtam elolvasni, amikor közelebb lépett hozzám.
- Már régóta a fiókomban rejtegetem ezt a nyakörvet. - a vörös hajú lány odalépett hozzám, letérdelt a földre, majd a nyakamba akasztotta. - Régóta akartam egy kutyát, egy társat, aki együttérez velem, még akkor is, ha bele se tudja képzelni magát a helyembe. - Itt nagyot sóhajtott - Kiskoromban kitaláltam magamnak egy képzeletbeli állatot. Egy kutya volt, egy apró, fekete kiskutyus, akit Zafírnak neveztem el.
Zafír. Fülemben csengett a nevem, ahogy kiejtette. Ránéztem, szemei csillogtak. Nem tudtam, hogy az örömtől, hogy számíthat valakire, vagy a bánattól, amiért én vagyok az a valaki.
- Vikta, gyere le, kész a vacsora! - a földszintről a lány anyja kiabált fel, az egyik, a szülők közül, aki képtelen volt őt boldoggá tenni.
- Rendben, mindjárt megyek. - visszanézett rám - Hozok neked valami harapnivalót, látom rajtad, hogy majd' éhen halsz. - elmosolyodott. Elragadó volt a mosolya, úgy ahogy mindene. A szeme, a léptei, a hangja...
Amíg lement, tüzetesebben átvizsgáltam a szobát. Miről beszéltek a szülei, miért lenne szüksége több figyelemre, mint más gyereknek?
Felugrottam az ágyra, átnéztem a polcokat, semmi különleges dolgot nem találtam. Végig mindegyiken a korosztályának megfelelő könyvek hevertek, az üres helyeket pedig porcelánfigurák fedték be. Az ágynemű szokásos rózsaszín virágmintás volt, amelyet minden második lánynál fel lehet fedezni. Nem voltak gyógyszerek, amelyek valamilyen betegségre utaltak volna, semmi ilyesmi. Minden teljesen normális volt.
Ekkor nyílt az ajtó. Vikta lépett be rajta, széles vigyorral az arcán, amint meglátott engem az ágyán ülve, kezében egy kisebb tál volt, a másikban pedig egy tányér, amelyből áradt az étel illata. Becsukta az ajtót, kulcsra zárta, majd lerakta a tálam, hívott, hogy megetessen. Rossz érzésem támadt. Bevillantak a képek az idegenről, aki az élelemmel csalt minket csapdába...
Gyorsan próbáltam elfelejteni az előbbi gondolataim, majd leugrottam az ágyról, lassan, lopakodva indultam felé. Végig figyelt, türelmesen várt. Amikor csak pár lépés választott el minket, odanyúlt, és végigsimította a bundám. Érintésétől megborzongtam, de nem menekültem el, inkább gyorsabb tempóra váltottam. Kiöntötte az ételt a tálamba, majd engedte, hogy egyek. Nagyon jól esett a törődés, a gondolat, hogy léteznek még azok a bizonyos jótevők, akikről Anya mesélt, a jóllakottság érzete. Fél szemmel ránéztem, tekintetéből sugárzott a szeretet, szívet melengető gondolat futott végig a fejemben:
Megtaláltam a gazdám.