Kutyasors - 4. fejezet

4. fejezet

Vannak dolgok...

Reggel kicsit bántam, hogy el volt húzva a sötétítő - a nap boldogan ragyogott, már-már vissza akarta hódítani a nyarat. Tudta, hogy nem sikerül, mégis addig próbálkozik, míg minden erejét elveszti. Ekkor jön a tél, hogy megünnepelje diadalát, konfetti helyett sűrű havazással.

Vikta felengedett az ágyra, hogy mellette aludjak, nagyon féltem, hogy valaki bánt, ezért minél szorosabban próbáltam hozzábújni. Voltam a lábánál, a mellkasánál, de úgy ébredtem, hogy a hátánál feküdtem, a fejem viszont a nyakára hajtottam. Nem volt ellene, inkább azt hajtogatta, hogy milyen aranyos vagyok, és biztatott, hogy nem fog bántani senki, mellette biztonságban vagyok. Majd megvéd, elvégre a gazdám. Még mindig remek érzés volt játszani a gondolattal, hogy igenis tartozom valakihez, aki nem a családom, de egy idő után már nem is számít, mert tiszta szívéből szeret.

Megmozdult. Felemeltem a fejem, tekintetemet rá szögeztem. Lassan kinyitotta a szemét, majd egy ásítás közepette nyújtózkodott, miután abbahagyta, és észrevett engem, hogy furcsán nézek rá, lágyan elmosolyodott.

- Nyugodj meg, én szeretni foglak életed végéig. - suttogta, majd amikor csóválni kezdtem a farkam, felült, kitárta karjait, és pedig odaszaladtam. Az ölelésétől olyan érzésem támadt, mintha a jéggé fagyott szívem kicsit elkezdett volna felolvadni. Imádtam ezeket a pillanatokat.

Felugrott, elszökdécselt az egyik szekrényig, vörös, derékig érő fürtjei lobogtak, arcáról izgatottság sugárzott. Kivett egy farmert, és egy ujjatlan vörös színű, fehér pöttyös inget, majd kapkodva felöltözött.

- Ezt nem szabadna, de lakat a szádon, ugye? - zavarodottan néztem rá, majd felnevetett. - Anyáék túlságosan aggódnak értem. Ki sem engednek a házból, már több éve, és fogalmam sincs miért. Magántanuló lettem, elvesztettem az összes barátomat, még boltba sem mehetek venni magamnak valamit, tehát most boltba megyünk, veszek neked tápot, játékokat, meg minden jót, oké? - mosolygott. Ez volt az a mosoly, amikor nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy bármi rossz valaha is történhet vele. Ez a vigyor kéne minden ember arcára. Elhúzta a sötétítőt, és vidáman bámulta az utcában sétáló embereket.

Aztán felkapott egy pulcsit, majd belebújtatott engem. Kinézett az ajtón, minden sötét volt, a szülei még nem keltek fel. Körbenézett, majd lábujjhegyen kiment, felhúzta a piros tornacipőjét, majd elindult az ajtó felé. Kilépett az utcára, november ellenére 20°C körül járhatott a hőmérséklet a tegnapi hideg vihar ellenére. Még látótávolságon belül volt a ház, de nem bújtatott ki a pulóveréből. S mintha meghallotta volna, mit gondolok, odasúgta: Még figyelhetnek, ha engem meglátnak, még jó, mert maximum beráncigálnak, de ha téged is, akkor soha többé nem találkozhatunk.

Lefordultunk egy forgalmas útra, szinte tolongtak az emberek, hogy lássák a boltok kirakatait. Volt élelmiszerüzlet, játékbolt, virágbolt, meg minden egyéb, és mindenből legalább kettő. Még mindig a ruhanemű takart, de a fejemet a nyakánál kidugtam, hogy ne maradjak le a részletekről. A bundám érintette a bőrét, és éreztem, hogy remeg, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem azért, mert fázik.

Betértünk egy olyan üzletbe, amelynek a kirakatánál kutyaruhák voltak, nyakörvek, pórázok, márkás tápok, kutyatálak, halak, csincsillák, tengerimalacok, hörcsögök külön ketrecekben. Felnéztem, a bolt falára ki volt írva nagy betűkkel: ÁLLATKERESKEDÉS.

A falakat frissen festették mogyorószínűre. Hiába száradt meg, a festékszag még mindig terjengett a nagy tömegben, rám a rosszullétet hozva. Kivett a pulóveréből, és letett a földre, rám akasztotta a pórázt, amit a zsebéből vett ki, majd benyitott.  Egy kis csengő jelezte az eladónak a jelenlétünket. A kint tolongó tömegnek alig egy százaléka volt ebben a kis helyiségben, mégis éreztem,  hogy a lány remeg. Ennek ellenére lassan odasétált a tápok polcához, levett egyet, majd a pénztárhoz vitte. Elővette zsebéből a pénztárcáját, s miközben vette ki az aprót, kiejtette az összeset a kezéből. Ránéztem, a tekintetét fürkésztem, pupillája kitágult, és vadul zihált, mintha kilométereket futott volna.

Majd mintha mennykő csapott volna bele, elejtette a pórázom, és kirohant az üzletből. Nem vitt magával semmit, se a tápot, se a pénzét, semmit. Hiába vakkantottam utána, mit sem ért, így hát kirohantam utána az ajtón, eszeveszettül ugattam, futottam utána, de mindhiába. A hangom nem hallotta meg, ő pedig elenyészett a tömegben. Azt hittem, sosem látom viszont.