7. fejezet
Pörög az idő...
/Zafír/
Vikta pár hét alatt rengeteget fejlődött. Az állandó rossz gondolatok lassacskán távoztak az elméjéből, s legyőzte a félelemtől való félelmét. Új hobbit talált magának, s amióta lekerült az állandó sötétítő az ablakról, sokkal barátságosabbnak tűnik a szobája.
Nemsokára itt a december, az időjárás egyre hidegebb, minden reggel fehér réteg borítja a tetőket, az autókat, és a gyepet. Az utcában lévő lámpaoszlopokat kidíszítették, mindegyiken egy gyertya, vagy egy hópehely van, amelyek este fényáradattal halmozzák a lakókat. A ház is ráhangolódott a télre, és a közelgő Mikulásra, karácsonyra, újévre. Vikta a falát díszítette, itt-ott egy mikulássapka, hópehely, és én. Bebizonyosodott, hogy hatalmas tehetsége van a festéshez, mire a szülei megengedték neki, hogy minden ünnep előtt fessen pár motívumot a falra, legyen tele szép emlékekkel a szobája. Sokat mesélt nekem az előző évek karácsonyáról, és úgy éreztem, hogy a gazdám nagyon rendes ember. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen elkeseredettek néha a korabeli tinédzserek, ha nem esik a hó, és nem tudják egymást szétdobálni, viszont Viktánál ez ellentétesen működik. Hiába esett a hó, a szülei sosem engedték ki, hogy ne jöjjön elő a fóbiája, ha messzire elkószál, ezért csak az ablakból nézhette az örömmámorban úszó társait. Más gyerekek nagyon drága ajándékokat kérnek karácsonyra, ő csak azt, hogy hadd építsen egy hóembert, hadd játsszon ő is kint, hadd vesszen bele a hideg fehérségbe. Minden embernek más kell a boldogsághoz, neki ez volt a vágya.
A szülők sokkal nyíltabbak lettek felé, észrevették, hogy több figyelemre, és szeretetre van szüksége, és most meg is adták neki. Nem volt elzárkózás egymástól, a konfliktust pedig próbálták a legnagyobb mértékben kerülni. Visszatért a odafigyelés napsugara az örök elzárkózás világába.
A család békéjének visszatérésével a gazdám elenged bármerre az Anyjával - Evelinnel -, ezért ma is elmentünk egy rövidke sétára. A karácsonyi vásár viszonylag elég korán kezdődött az üzletekben, Evelin pedig meg akarta nézni az új termékeket, válogatni szeretett volna, hogy mik kerülhetnek a fa alá.
A nő lassú tempót diktált, azelőtt is, mielőtt odaértünk volna a sétáló utcára - mert így hívják a zsúfolt utcát, amit különféle üzletek foglalnak keretbe. Hasonlított a múltkori látogatásunkhoz, de most a kirakatok boákkal, szaloncukorral, mikuláscsomagokkal voltak telepakolva. A nagy tömeg ellenére Evelin végig magabiztosan sétált, amiben semmi meglepő nem volt, de valamilyen oknál fogva tartottam attól, hogy az történik, mint a múltkori sétánknál...
Az épületek előtti standoknál árultak nyakláncokat, hotdogot, forraltbort, mézeskalácsokat, miegymást. Kíváncsian figyeltem, amikor valamilyen ismerős szag csapta meg az orrom. Nem étel szaga, nem valamilyen tárgy szaga, nem tudtam kötni semmihez sem.
Aztán emlékképek törtek rám, egy ismeretlen ember gonosz kacaja, ahogy az a személy lecsap egy kutyára egy feszítő vassal, az állat pedig vértől összetapadt bundájával terül el a földön.
A mi "jótevőnk" itt ólálkodik a közelben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése