5. fejezet
A szülők meséje
/Vikta/Igazából nem értettem mi történik, szétvetett a félelem, a szorongás, a lábaim elzsibbadtak, úgy éreztem, hogy muszáj eltűnnöm innen. Csak rohantam, mintha az életem lenne a tét. Zafírt elvesztettem,de nem csak őt...A bizalmát, a szeretetét, újra visszatért a magány mindkettőnk életébe. Ez hozott minket össze, és ez is választ el minket.
Amikor berontottam a házba, nem érdekelt, hogy Anyáék nem kelnek-e fel...Semmi sem érdekelt...
Becsaptam magam mögött az ajtót, felrohantam az emeletre, be a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, elráncigáltam a függönyt - olyan erővel, hogy elszakadt...- és beültem a sarokba, remélve, hogy senki sem lát. Még mindig ziháltam, és remegtem, de legalább másra is képes voltam - sírtam. Úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg.
Mi a történt velem..? Ahogy kiléptem a házból, szorongtam, olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi lesz ha megtámadnak, mert itt sehol sem tudok elbújni, senki nem fog segíteni nekem...
- Vikta, engedj be! - Anya szánakozással, és némi dühvel vegyített hangja halálra rémisztett. Felkiáltottam.
- Lányom, kérlek...- Most Apa szólalt meg. A meglepettségtől tértem észhez. Itthon vagyok, biztonságban, itt megvédenek, nem történik semmi baj...
Feltápászkodtam, majd remegve az ajtóhoz sétáltam. Lassan elfordítottam a zárban a kulcsot, egy kattanással adta meg magát, jelezve a szüleimnek, hogy bejöhetnek.
Befutottam a szoba sarkába, megint, félve attól, hogy átvertek, és valaki más lesz az, aki bántani akar. Anyuék berontottak a helyiségbe, azonnal átöleltek, szívemet melegség öntötte el.
- Anya, Apa...mi ez az egész..? - miután kimondtam, akkor vettem észre, hogy alig volt hangom. A félelemtől mindennek lőttek.
- Ülj le kicsim, elmagyarázzuk...- a szüleim leültek az ágyra, fejükkel intettek, hogy én is tegyem azt.
- Már régóta el akartuk mondani neked....
/Zafír/
Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Tudtam, hogy Vikta nem szándékosan hagyott magamra, valami gondja van, amiről lehet még ő maga sem tudott. Ezért nem találtam semmi különöset a szobájában, hiszen nem érzi különcnek magát, azt hitte, ugyanolyan, mint a többi átlagos lány. Még mindig bennem égett riadt tekintete, hiánya savként marja a szívem. Azt hiszik az emberek, hogy mi, kutyák, nem tudunk ilyen rövid idő alatt hozzákötődni valakihez, de igazából ez csak felfogás kérdése. Hiszen ha nem kötődnénk a gazdánkhoz, nem keresnénk az utat hozzá, hogy újra együtt legyünk. Ez a tulajdonság öl meg minket, ez a legnagyobb "bűnünk", hogy hűségesek vagyunk, és sosem felejtünk.
Az utca zsúfoltsága nem változott, amióta a gazdám elrohant, csak behúzódtam az egyik sarokba, és vártam, hogy feloszoljon a tömeg, de eddig hiába vártam. Ideje volt elindulnom.
Az utat tudtam, szerencsém volt, hogy amikor a kezében vitt, akkor is figyeltem minden szagra, ami nem az emberekből áradt, és minden oszlopra, hogy miben más, mint a többi.
Hamar Vikta utcájához értem, a házat könnyen megismertem. Az ajtó nem volt nyitva, a csengő túl magasan volt, a kopogást pedig úgy sem hallották volna meg, így hát türelmesen vártam...Több óráig...De türelmes voltam...Hiszen szeret engem, és én is őt, nem veszíthetem el. Nem érdekel, ha beteg, ő akkor is az én gazdám...
/Vikta/
- ...hogy nem olyan vagy, mint a többi átlag ember. Már kiskorodban megtudtuk, amikor sok hiányzás után szorongani kezdtél az iskolában, csak itthon érezted magadat jól. Először csak azt hittük, hogy biztos elszoktál a szociális élettől, és nehezen megy visszaszokni, de be kellett látnunk, hogy ez nem csak erről szól. Elmentünk a háziorvosodhoz, beszámoltunk neki a tapasztalatainkról, ő viszont egy gyerekpszichológushoz küldött minket, azzal indokolva, hogy ez nem az ő hatásköre. Aztán elvittünk oda is, sokat beszélt veled, hogy megtudja, miért vannak ezek a dolgok, aztán amikor sokadszorra vittünk el, ott is szorongás tört rád. Ezután állapította meg a bajod...- Anya sóhajtott, majd Apára pillantott, hogy átadja neki a szót.
- Agorafóbiás vagy.
A rosszullét kerülgetett, megfájdult a fejem, hirtelen minden olyannak tűnt, mint egy rossz rémálom, ahonnan nem lehet felébredni. Görcsbe rándult a gyomrom, a torkomban óriási gombócot éreztem, forgott velem a világ.
- Tehát papíron is őrült vagyok? - itt törött el a mécses...Anyu a vállamra tette a kezét, de ez sem segített. Mindenre gondoltam, csak erre nem, és rettenetesen fájt, hogy képesek voltak eltitkolni előlem valamit, ami javában csak engem érint - És erről miért nem szóltatok? Egyáltalán mit jelent az, hogy agorafóbiás vagyok?
- Ez a betegség nyílt tértől, nagy tömegtől való félelmet jelenti. Ezért lettél magántanuló, és ezért nem voltunk hajlandóak rád bízni bármilyen feladatot, aminek végrehajtása a fóbiáddal kerülne szembetűzésbe. - Apa elhallgatott, tekintetéről bűntudat, és szeretet sugárzott, aztán anya szólalt meg.
- Csak azt szerettük volna, hogy teljes életet élj...
- Hogy lehetne teljes életem, ha az egészet a szobám négy fala közt kell leélnem?? - felpattantam, és kiabálni kezdtem. - Ez így nem élet...Inkább élnék feleannyit, mint egy átlagos ember, de boldogan, gátlások nélkül...
Remegtem, fogalmam sem volt, hogy a félelemtől, az elkeseredettségtől vagy a dühtől. Zafírt akartam, senki mást, teljes életet, semmi mást. Zokogni kezdtem, jeleztem, hogy egyedül akarok lenni.
Anyáék megöleltek, és kimentek a szobámból. Végre teljesen egymagamban lehettem, a szobámba, amelyet biztos azért díszítettek ki ennyire mosolygós mesefigurákkal, hogy ne hagyjon el az életerőm. Perpillanatban úgy éreztem, hogy ez nem vált be...
Beültem a sarokba, a kezembe temettem az arcom. Nem érdekelt már semmi, az se, hogy vajon holnap újra kisüt-e a nap, vagy örök sötétségbe borul az életem, egyszerűen csak sírni akartam, kiadni magamból a csalódottságot, a hamis elméleteimet a jövőmmel szemben, mindent, ami nem volt igaz, és nem a boldogtalanságot tükrözte.
Kopogtak az ajtómon, az ijedtségtől felugrottam. A kint várakozó ember ezt meghallhatta, mert utána nyugtatóan megszólalt.
- Vikta, csak én vagyok az...-Anya volt. - Engedj be, valaki téged keres...
Rémület futotta végig a testem. Kiről beszélhet, mi van, ha el akar innen vitetni a betegségem miatt, vagy csak valamilyen régi barátom, de nem láthat így...
Aztán rájöttem, hogy túl sokat agyalok, Anyáék tisztában vannak, hogy mivel jár egy efféle fóbia, elvitetni meg nem fognak, mégis hova vinnének..?!
- Gyere.
Anya kinyitotta az ajtót. A félhomályban egy fekete foltot láttam a kezében, aztán láttam megcsillanni egy bilétát, amin egy írás volt. Zafír.
Felpattantam, és azonnal odarohantam, elvettem a kezéből, karjaimba zártam. Bundája hidegen érintette a karom, pedig kint kellemes idő volt, de igazából nem számított. Csóválta a farkát, a szívemben melegséget éreztem.
- Szeretlek kicsi kutyuskám...
Az utca zsúfoltsága nem változott, amióta a gazdám elrohant, csak behúzódtam az egyik sarokba, és vártam, hogy feloszoljon a tömeg, de eddig hiába vártam. Ideje volt elindulnom.
Az utat tudtam, szerencsém volt, hogy amikor a kezében vitt, akkor is figyeltem minden szagra, ami nem az emberekből áradt, és minden oszlopra, hogy miben más, mint a többi.
Hamar Vikta utcájához értem, a házat könnyen megismertem. Az ajtó nem volt nyitva, a csengő túl magasan volt, a kopogást pedig úgy sem hallották volna meg, így hát türelmesen vártam...Több óráig...De türelmes voltam...Hiszen szeret engem, és én is őt, nem veszíthetem el. Nem érdekel, ha beteg, ő akkor is az én gazdám...
/Vikta/
- ...hogy nem olyan vagy, mint a többi átlag ember. Már kiskorodban megtudtuk, amikor sok hiányzás után szorongani kezdtél az iskolában, csak itthon érezted magadat jól. Először csak azt hittük, hogy biztos elszoktál a szociális élettől, és nehezen megy visszaszokni, de be kellett látnunk, hogy ez nem csak erről szól. Elmentünk a háziorvosodhoz, beszámoltunk neki a tapasztalatainkról, ő viszont egy gyerekpszichológushoz küldött minket, azzal indokolva, hogy ez nem az ő hatásköre. Aztán elvittünk oda is, sokat beszélt veled, hogy megtudja, miért vannak ezek a dolgok, aztán amikor sokadszorra vittünk el, ott is szorongás tört rád. Ezután állapította meg a bajod...- Anya sóhajtott, majd Apára pillantott, hogy átadja neki a szót.
- Agorafóbiás vagy.
A rosszullét kerülgetett, megfájdult a fejem, hirtelen minden olyannak tűnt, mint egy rossz rémálom, ahonnan nem lehet felébredni. Görcsbe rándult a gyomrom, a torkomban óriási gombócot éreztem, forgott velem a világ.
- Tehát papíron is őrült vagyok? - itt törött el a mécses...Anyu a vállamra tette a kezét, de ez sem segített. Mindenre gondoltam, csak erre nem, és rettenetesen fájt, hogy képesek voltak eltitkolni előlem valamit, ami javában csak engem érint - És erről miért nem szóltatok? Egyáltalán mit jelent az, hogy agorafóbiás vagyok?
- Ez a betegség nyílt tértől, nagy tömegtől való félelmet jelenti. Ezért lettél magántanuló, és ezért nem voltunk hajlandóak rád bízni bármilyen feladatot, aminek végrehajtása a fóbiáddal kerülne szembetűzésbe. - Apa elhallgatott, tekintetéről bűntudat, és szeretet sugárzott, aztán anya szólalt meg.
- Csak azt szerettük volna, hogy teljes életet élj...
- Hogy lehetne teljes életem, ha az egészet a szobám négy fala közt kell leélnem?? - felpattantam, és kiabálni kezdtem. - Ez így nem élet...Inkább élnék feleannyit, mint egy átlagos ember, de boldogan, gátlások nélkül...
Remegtem, fogalmam sem volt, hogy a félelemtől, az elkeseredettségtől vagy a dühtől. Zafírt akartam, senki mást, teljes életet, semmi mást. Zokogni kezdtem, jeleztem, hogy egyedül akarok lenni.
Anyáék megöleltek, és kimentek a szobámból. Végre teljesen egymagamban lehettem, a szobámba, amelyet biztos azért díszítettek ki ennyire mosolygós mesefigurákkal, hogy ne hagyjon el az életerőm. Perpillanatban úgy éreztem, hogy ez nem vált be...
Beültem a sarokba, a kezembe temettem az arcom. Nem érdekelt már semmi, az se, hogy vajon holnap újra kisüt-e a nap, vagy örök sötétségbe borul az életem, egyszerűen csak sírni akartam, kiadni magamból a csalódottságot, a hamis elméleteimet a jövőmmel szemben, mindent, ami nem volt igaz, és nem a boldogtalanságot tükrözte.
Kopogtak az ajtómon, az ijedtségtől felugrottam. A kint várakozó ember ezt meghallhatta, mert utána nyugtatóan megszólalt.
- Vikta, csak én vagyok az...-Anya volt. - Engedj be, valaki téged keres...
Rémület futotta végig a testem. Kiről beszélhet, mi van, ha el akar innen vitetni a betegségem miatt, vagy csak valamilyen régi barátom, de nem láthat így...
Aztán rájöttem, hogy túl sokat agyalok, Anyáék tisztában vannak, hogy mivel jár egy efféle fóbia, elvitetni meg nem fognak, mégis hova vinnének..?!
- Gyere.
Anya kinyitotta az ajtót. A félhomályban egy fekete foltot láttam a kezében, aztán láttam megcsillanni egy bilétát, amin egy írás volt. Zafír.
Felpattantam, és azonnal odarohantam, elvettem a kezéből, karjaimba zártam. Bundája hidegen érintette a karom, pedig kint kellemes idő volt, de igazából nem számított. Csóválta a farkát, a szívemben melegséget éreztem.
- Szeretlek kicsi kutyuskám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése